És én láthatom

     Ősz van, és én láthatom. Láthatom, ahogy egyre remegőbb kezeim a bögre fülét fogják, miközben a polcra helyezett füstölő illatos csíkokat ereget. Sok az alakítani való a szobában, de látom, hogy sok dolog változott. A félbehagyott, majd újrakezdett projektek boldogan pillantanak vissza rám, könyvek olvasott és olvasatlan lapjai elégedetten heverésznek az asztalon tudván, hogy hamarost céljukat teljesítik. Remeg még a gitár húrja is, frissen cseng a pengetett akkord a dobozban, ahol élek, falairól szürke színnel verődnek vissza a hangok. 

    Ősz van, és én láthatom. Láthatom, ahogy odakint sötétedik, a robosztus felhők óriás kezekként takarják el előlem az eget. Ujjperceik résein át egyre fényesebben ragyognak a csillagok, és ahogy a világ sötétje nő, a lámpák fényei is annál világosabbak idelent. Az én lámpám fénye is. Láthatom, ahogy a sötétség nem tudja bekebelezni a várost; ahogy a levegőben terjed e kitartás diadalának az októberi illata. 

    Ősz van, és én láthatom. Láthatom, ahogy odakint izgatottan várakoznak az emberek pihenésre, egy jó szóra, rég látott barátokra, egy kocsmai vagy kávézói asztalra, egy meggyújtott gyertyára, az állatok teremtésének napjára, valami jobbra, valami többre, mint az elmúlt napok nyűgje. Erejüket nem vette el a teher, amit vállukra pakolt az élet, hanem büszkén készek letenni azt, hogy megpihenjen az örömnek nevezett szigeten. 

    Ősz van, és én láthatom. Láthatom, ahogy az ablakban tükröződő arcképem elégedetten mosolyog az újabb nehéz nap után. Láthatom, ahogy telefont ragad, szájáról leolvasható szavak biztosítanak arról, hogy jól van. Várta az estét, ezt a szent nyugalmat, a füstöt, a megtöltött bögrét, a pengetett húrt, azt, aki szintén várt rám. 

    Ősz van, és én láthatom. Láthatom az arcomon, hogy minden rendben lesz. Hogy izgatottan vágok bele a fárasztó kihívásokba. Hogy a nehéz döntéseket bátran hozom meg, s ha rossz döntést hozok, vállalom majd a felelősséget. 

    Ősz van, és én láthatom. Láthatom, hogy az összes eddigi döntés, amit meghoztam jó volt-e, vagy rossz. És látom: nem baj, ha rossz! Csak tudnom elég. Mert az ember ember marad, és látom, hogy ez a tény már megnyugtat, nem szorongat. 

    Ősz van, és én láthatok mindent! Mindent, ami számít, és mindent, ami nem. Látom az erőm végét, azt a seholt, ahol mindig van még egy tartalék, egy őrangyal, mindig van utolsó kapaszkodó. Látom, ahogy nem győzök, mert nincs ellenfél, csak társ, mert ez nem harc, hanem egy tánc. Látom, ahogy minden esés után mint gumilabda pattanok a padlóról, és felállítok másokat is, ha úgy alakul. Mert látom, hogy az élet egy játék, nem több. Rendelkezésemre álló idő, ami nem tesz a szolgájává, ami nem bombaként ketyeg a csuklómon, hanem minden egyes kattanás után azt érzem, hogy az előző pillanatot úgy használtam ki, ahogy ki akartam, ahogy ki lehetett, ahogy

Megszólal az ébresztő. Kinyomom. Elkészülök. Biztos sötét van még odakint a csendből ítélve. Mielőtt kilépek, megfogom az ajtó mellé támasztott fehér botot. Odakintre kell. Remélem, már érezni az október illatát. 

Ősz van.