Válogatott szenvedés

   
 Gyengén keltem. A tegnap elfogyasztott ital tehet róla talán, de egy ideje a másnaposság minden nyűgje tépi a szervezetem függetlenül attól, hogy ittam-e előtte. A szoba romokban. Nem olyan rég még takarítani akartam, de azt már nem tudom, hogy hányszor mehetett volna le és kelhetett volna a nap az utoljára megjelent ezirányú szándékom óta. Átléptem a levedlett ruhák bűzlő kupacát. Kezem a seprűnyél helyett a cigisdobozt találja meg, másikban már rég a gyújtó pihen hangos kattanásának pillanatáig. Pedig tudom, hogy ma szembe kell nézzek vele. Próbálok nem a főbejárat, és az oda vezető folyosó felé pillantani.

A cigaretta sercegő hangját hallgatva rájövök, hogy az imént értem utol a gondolataim. 

    Minden parázsló szívás mellé vakarózom. Marja a bőröm a benti levegő, a cigi feszíti a tüdőmet, a Nap sugarai az arcom égetik, a poros-koszos whiskeyspohár pedig a szemem szúrja. A saját szagom csavarja az orromat. Kivéve, ha ebben a penész illata is közreműködik; akkor nem egészen voltam pontos az iménti leírásommal. Ha lenne kedvem fürdeni, minden bizonnyal megtenném. Inkább csak magamra kapok valamit. A nappaliban a szemem sarkából rálátok a nyitott bejárati ajtóra. Ma szembe kell nézzek vele. Nem fordítom arra a fejem, kimegyek a hátsó ajtón. Hátha ma látok valami mást is. 

    A zár kattan. A főbejáratnál megfagyott képet a nap üres-meleg sugaraival próbálom kiégetni az agyamból. Elfordulok az ajtótól a járdára árnyékot vető fák ágai felé. Ma sem barnábbak a levelek. Lépteim gyengék, de nem bizonytalanok. A fejem lüktet a fájdalomtól, és a mellkasomat is feszíti valami hideg, az arcom pedig egyre melegebb. Rá kell gyújtanom, ahogy a főútra kanyarodom. 

A lábaimat nézem. Attól félek, legbelül igazam van, és azt látom, amit megszámlálhatatlannak tűnő napok óta látok. 

Már csak néhány méter. Számolom a repedéseket a járdán, mert tudom, hogy hamarosan odaérek. Mikor átlépek az utolsó felett, lépek egyet jobbra. Nagy levegőt veszek, mielőtt felpillantok. Tudom, hogy ma szembe kell vele nézzek. De nem akarok. 

    Odafordítom a fejem, és a mellkasomat szorongató hideg érzés hirtelen megerősödik. Rezignáltan nézem a kis madarat. Fecske, vagy veréb. Sosem voltam jó szárnyasokból. 

Nézem a mozdulatlan, apró szárnyait. Itt a járda fölött, körülbelül fejmagasságban. Ma is soványabb. Kifeszített szárnyaival áll itt a levegőben. Egy gyors suhanás közben fagyott az örök mozdulatlanságba, fel sem fogva, hogy soha nem szállhat át az út túloldalára. Mozdulatai a dermedtségbe vesztek. Teste öregszik és gyengül csupán napról napra. Szerintem már azóta halott. Ha valamikor ki is tudna törni e börtönből, amibe került, valószínűleg csak élettelen teste hullna a kemény betonra. Szembe kellett volna néznem vele. 

    Körbepillantok. Már úgy is tudom, mit fogok látni. Az idős hölgy kedves mosollyal az arcán, épp egy törölközőt terítene a korlátra. A srác a sapkában, rémült arccal, sietős léptek közé ragadva a hóna alá szorított gördeszkával. És a szőke lány a barna kardigánban szomorúan, elgondolkodva valamin maga elé bámul. Mindannyian csontsoványak, tekintetükben egyre halványabb az élet csillogása. Bőrük száraz, ajkaik repedezettek, és rosszabbul festenek, mint mikor legutóbb láttam őket. A testük megtörik, elporlad, s csak a fák többé nem barnuló leveleit fújó szél viszi majd hamvaikat magával. Mert nem néztem vele szembe. 

    Leülök közéjük, a mellkasomban feszülő fagy pedig mintha készülne eltörni odabent valamit. Csak bámulok mulasztásom következményei között. A házak egyre romosabb falait, a gyengülő tetőket, porosodó ablakokat, a pillanatba zárt lelkeket és testeket. Várom, hogy lemenjen a Nap, vagy legalább mozduljon. De tudom jól, hogy nem fog. Nem, ameddig nem nézek vele szembe. 

    Eszembe jut, ahogy a főbejáratnál áll, a nyitott ajtóban. Felállok a padról, és hazafelé veszem az irányt. Estének kellene lennie, de a napsütésben érek a lakáshoz, és lépek be a hátsó ajtó. Nézek a folyosóra. De ma szembe fogok vele nézni. 

    A seprű a kezemben, és takarítani kezdem a romokat. Szellőztetek, súrolok, mosok, pakolok. A testem még mindig irritálja a benti levegő. De szembe fogok vele nézni. 

    Lesütött szemmel megyek a folyosón a fürdőbe. Megtört öregember nézne rám vissza a tükörből, ha hagynám neki, hogy ily' mocskos állapotomban találkozzon a tekintetük. Majd fürdés után állom szomorú, rosszalló tekintetét, miközben öltözök. Ő is tudja, hogy ma szembenézek vele. 

  

    Kilépek a folyosóra, és elindulok a főbejárathoz, a nyitott ajtó felé. Kikerülöm őt, az ő lépés közben megfagyott testét. Hogy még egyszer láthassam az arcát. A bánatot, az elhatározást.  A haragot, a szégyent. Abban a pillanatban odaragadt érzelmeket, mikor azt kívántam, bárcsak megállna, hogy ne kelljen látnom azt, ahogy megteszi. És ezzel kell most szembenéznem. A hideg a mellkasomban addig szorít, míg össze nem roppant odabent valamit. Megdörzsölöm a szemem. Újra kikerülöm őt. az ő lépés közben megfagyott testét. Oda kell állnom. A folyosóra, ahol akkor álltam. Veszek egy nagy levegőt, mielőtt odafordulok, de ezúttal megteszem. Nézem, és látom, ahogy megakadt mozdulatai lassan újraélednek, s egyre távolodik. Nem akarom elfordítani a tekintetem. 

Remélem, most szembe tudok nézni a mögötte záródó ajtóval. 

Várom a madár puffanását a kemény betonon.