Szaturnusz

 Pont elém zuhant az a kibaszott csillag. 

Határozatlanul lépkedett a nyűgös lámpák alatt, mint aki attól fél, hogyha repedésre lép, darabokra szakad. Tudta jól, hogy ehhez semmi szükség nincsen törésvonalakra. Még csak kerülgetni sem kerülgette őket, nem lépett át rajtuk. Az olyan fárasztó. Fárasztó dologból pedig éppen akad elég. 
Szerette az esti sétákat. Ha elég részeg volt ahhoz, hogy merjen gondolkodni - pláne olyan dolgokon, amiket helytelennek érzett -, mindig arra gondolt, hogy teljesen más világban jár este, mint nappal. Ilyenkor azt érezte, hogy a csontjáig hatoló hideg egy ölelés, az utcán beállt csend pedig egy neki szánt ajándék, amit készségesen el is fogadott. Miért ne fogadta volna el? Ezt neki készítették, hosszú, fáradtságos munkával, amit egy ősz szakállú, fehér tógás öregember tervezett meg. Dolgozott volna hiába? 

De miért pont elém zuhant az a kibaszott csillag? 

A szürke kockák között haladva szinte minden ablakon benézett most is, ahol égett a villany. Kevés nyugtatóbb dolgot talált annál, minthogy elképzelte, hogy ezekben a nagy kockákban kialakított kis kockákban békesség van, és a felkapcsolt villany véd a kinti ölelő hidegtől. Elmélete szerint ezekben a kis dobozokban boldog emberek éltek, és a lámpafény alatt egy siheder teljes biztonságban püföl egy billentyűzetet, mert játszik a barátaival. Egy másik készül a holnapi zárthelyire, és azzal a tudattal olvassa most a jegyzeteket, hogy holnap ugyan ebbe a fénylő, szeretetteljes kis dobozba ér haza, ha sikerül, ha nem. Lehet, fáradt arcára még egy csókot is nyom a párja, aki éppen elterül az ágyon, lábait keresztbe vetve, hason fekve, és néz valami szart, amit élvez. 

Rohadjon meg az a csillag, ha már elém esett! 

Lett volna bárki abban a dobozban - még a lehetőségét is kizárta annak, hogy valaki boldogtalan legyen bennük. Nappal persze tudta, hogy ez nem így van. De az éjszaka egy másik világ. 
Valamelyik kockából pár suhanc lépett ki, valami hordozható hangszóróval, ami üvöltve ontott magából valami olyasmit, ami alkalmasnak bizonyult arra, hogy elbassza a hangulatot. Ocsmány dolgokat tudott volna emiatt művelni velük. Inkább csak összehúzta a kabátját, jobban rámarkolt a zsebébe rejtett csillagra, nehogy meglássák a fényét. 
Égette a kezét, a kabátját. Biztos volt abban, hogy jobb keze egyenesen használhatatlan lesz ezután, de nem érdekelte. Ha már pont elé esett az a kibaszott csillag, legalább vigyáz rá. 

Miért esik pont elém egy kibaszott csillag? 


Elhaladt mellettük. Nem foglalkoztak vele. Örült neki. Nem arról van szó, hogy nem akart kárt tenni bennük; a következményét nem akarta elviselni. 
Nézegette hát a kis szürke kockákat a nagy szürke kockákban, és lassan megnyugodott. Tudta jól, hogy a keze csontig égett már, de az sem zavarta. Tekintete egyre gyakrabban pásztázta az eget - hátha kiszúrja, honnan is esett le ez a csillag. Kétszer is látott egy gyanúsan sötét foltot, de abban sem volt biztos, hogy ugyan arra a helyre pillantott. Nappal büszke volt az éleslátására; éjjel tudta, hogy egy kalap szar, de legjobb esetben is átlagos. 

Elém esett az a kibaszott csillag... 

Egy vörös ajtóhoz lépett, amit egy nagy kockán talált. Belépett rajta, és a lépcsőkön felsétált a következő vörös ajtóig, ami egy kisebb kockába vezetett. 
Felkapcsolta a villanyt, csontig égett kezével a levetett kabátjából elővette a csillagot. Letette a dohányzóasztalra, és bámulta egy darabig. A kis kockában lévő meleg fény erősebb volt, mint bármelyik másikban, amit látott korábban. Perzseltszagú keze maradványaival az állát dörzsölgette nyugtalanul, ahogy nézte. A villanyt is lekapcsolta, de egy fikarcnyival sem lett sötétebb, mint annakelőtte. 
Jobb kezével megragadta a csillagot, elsétált vele a retyóig, beleejtette, majd lehúzta. 
Nyugtalanul feküdt be a sötét hálóban a hideg ágyba. Két dolog kavargott csak a fejében. 
Tudta, hogy a szaturnusz nem is csillag. 
Felidézte a gondolatot, ami a séta elején kavargott a fejében, amikor a sötét égre pillantott. 

Bárcsak elém esne az a kibaszott csillag...

Aztán végre elaludt.