Vászon

 Mit vegyek ma fel? 

Az álmok utólagos bódulatában szállok ki az ágyból. Ahogy a takaró lecsúszik vállamról tompa kalapácsütésként rázza meg testem a hideg, őrülten ismételgetve, hogy mennyire nincsen kedvem a mai naphoz. Jól esne egy kávé, de az ehhez hasonló, számomra fontos rituálékat feláldoztam néhány percnyi lélekgyilkos szundikálásért; így legalább nem vagyok hű se magamhoz, és kipihentségre sem panaszkodhatom. 

Átverekszem magam egy kupacnyi mocskon és szennyesen, és a gardróbhoz lépek. Ajtajának nyikordulása baljósan jelzi, hogy újabb nap veszi kezdetét, ez pedig újabb küzdelmet jelent. Karomat, combomat, egész testemet borító vásznam viszket a hegektől és horzsolásoktól; egyedül a szívem felé hímzett felirat tűnik épnek. Elolvasni sem akarom. Csak fel akarok venni valamit, mert fázom. 

A vállfákon egymás mellett sorakoznak a vásznak. Gondosan válogattam őket életem során, tudom, hogy nagyjából mindegyiknek jónak kell lennie rám, még ha egy kettőt ki is nőttem, némelyikbe pedig már túl kicsi is vagyok. Homályos tekintettel nézem a felettük látható feliratokat; zenész, gamer, ambíciózus, álmodó, művész, és így tovább. Egyre nagyobbnak tűnik ez a szekrény is. 

Mit vegyek ma fel? 

Soha nem voltam a gyors döntéshozás embere, az öltözködés pedig nem vált rutinná. Még. Őszintén nem tudom, hogy ennek örülök-e, vagy tartok tőle. Ha lenne egy nagyobb összeg a zsebemben, minden bizonnyal az utóbbira tenném. 

Végül döntök amellett, mely a zenész címke alatt szerepel. A vászon elején, mellkastájt nagy tetoválás díszeleg, az ujjbegyek helyén fémhúrok által keletkezett bőrkeményedés. Elkezdem hallani gondolatait; alpári poénok, lejátszási listák valamilyen programban, égető vágy egy whiskey iránt, skálák, ötletek szövevényes tervrajzai. 

A sérült vászon egyre jobban viszket, ezért gyorsan belebújok abba, amit frissen leakasztottam. Érzem, ahogy ráfeszül a testemre, s mikor felhúzom, hangosan csattan. Mintha rám öntötték volna. A gondolatok, motivációk elkezdenek cikázni a fejemben, s mielőtt teljesen úrrá lennének rajtam, a sérült vászonban érzett, egyre erősebb viszketést vörös fejjel, remegve fojtom magamba. Mire észbe kapok, ujjaim jól ismert nótákat kezdenek dobolni a combomon, fejemben visszhangzanak az alpári poénok, lejátszási listák valamilyen programban, égető vágy egy whiskey iránt, skálák, ötletek szövevényes tervrajzai. Ezek nyomják el végül a vászon alatt kínzó viszketést. 

Mikor eljön az este, felöltött gondolataimon átszűrődik a letörtség, ahogy a gardróbra nézek. Gúnyám ennyit viselt el abból a létből, mely pajzsommá alakította. Kezemmel a hát közepén elhelyezkedő cipzárra tapintok, és lassan lehámozom magamról, a karcolások, hegek pedig újra égni kezdenek. Egyedül az alsó vásznon, a szív felé hímzett felirat olvasható: félelem. 

Visszaakasztom a zenészt a vállfára. Egy darabig még kínzom magam a pőre fájdalommal dobolás, skálák, lejátszási listák és whiskey nélkül. A sérült vásznat észvesztve kaparom, karmolom, de enyhülni nem látszik semmi, mit kínálni tud. 

Mit vegyek ma fel? 

A reggeli bódulat fojtja belém az üvöltést, ami elhagyná torkomat. Takarómmal együtt a lemarcangolt vászon néhány szövete is az ágyon marad, én pedig tovább folytatom a vakarózást, a viszketés pedig egyre csak erősödik, ahogy a gardrób felé fordulok. Úgy érzem, elnyomni nem tudom egy újabb vászonnal azt, amit érzek. 

A szív felé hímzett felirat még most is tökéletesen olvasható: félelem. Bámulom, ahogy kaparászom magam, ezúttal már az irányítás illúziója nélkül, kezem pedig ekkor állapodik meg egy cipzáron, a hát közepén. 

Dermedten ülök az ágy szélén, kezemben valamivel, amivel beleshetek a vászon alá. Kétségek között tartom ujjaim között percekig.

Órákig. 

Napokig. 

Évekig. 

A viszketés elviselhetetlen. Elkezdem a cipzárt húzni lefelé. 

Rettegek. 

Mindent megadnék azért, hogy legyen valami a vászon alatt.