Carry On

  Fárasztó utam volt. Kompániám nem akadt - elszólította a kötelesség mellőlem. Nem könnyítette beszélgetés lépteimet, a ki nem mondott szavak pedig súlyos teherként nehezedtek rájuk. Szütyőmből a dohány rohamosan fogyott, de e tartomány határán még esélyem sem volt arra, hogy feltöltsem készleteimet. Valami pedig azt súgta, hogy ezúttal talán nem is szükséges. 
  Ideértem. Ahová az öreg törpe mondta. A szűk barlangjáratokon keresztül haladni gyér fénynél nem volt egyszerű; kardomat is le kellett akasszam néha a hátamról, hogy leérjek ide, a legmélyére. Fáklya, és a hosszúéletűek ajándéka nélkül nem lát az ember vaksötétben, még akkor sem, ha érzékei oly kifinomultak, mint nekem. Nem kellett azonban, hogy fényt gyújtsak; a terem közepén lebegő kék kristálygömb halvány derengésbe bújtatta a barlangot. 
  Kardomat, s ezzel minden védelmemet elraktam kezem ügyéből. A járatokban folyó víz ütemes, kínzóan lassú csepegését földi hang meg nem zavarta, mégis hallottam a fejemben, ahogy szólít. Pajzsaimon áthatolva ígérgetésbe kezdett, s azt ígérte, mit egy ily elnyűtt ember nem engedhet el a füle mellett; kalandot, s megnyugvást. Kalandot... és az Otthont. 
  Engedtem a hangtalan hangoknak, s megtettem első lépéseimet a kristály felé. Alig értem néhány lábbal közelebb hozzá, kék ragyogása sötétebbé hanyatlott, mellkasomban pedig mint egy jégből faragott tüske nyomán fájdalom gyúlt. Lépteim azonban nem torpantak. Az ígéret túl erős volt. A sűrű levegő falat emelt elém, csizmám minden újabb koppanása később visszhangzott a barlangban, mint az előző. 
  Vérvörösbe fulladt a kristály, közepén egy apró, kéken derengő folttal - szívemben újabb és újabb tüskék jelezték, merre ne folytassam irányomat - füleim a testem segélykérésre süketnek bizonyultak. 
  Térdre zuhanva érkezem a gömb mellé. Jól látom már közepén a derengő képeket, melyek árnyékként vetülnek a falra szerte a barlangban. Nyúzottan, sebektől tarkítottan bámulom, hogy megértsem. 
  Látom Őket. Mindet. 
  S látom magam; vörös kabátom tiszta, ép, világos. Kardom fehér pengéjén új pirkadat fénye csillan - nyoma sincs már annak a fekete pokolnak, mi jelenleg kicsorbulva pihen a hátamon. 
Otthon vagyunk. 
A gömbért nyúlok. Meg kell szerezzem. 
Kezem remegve emelem az irányába, s néhány arasznyival, mielőtt elérném, fájdalom hasít belé. 
Ujjaim árnyékokba fordulnak, ahogy a tárgy fénye halványodni kezd, s finom pernyeként száll a magasba. Először az ujjpercek, majd a csuklóm, s alkarom követi. 

Kétségbeesetten a képeket keresem a ragyogás helyén. 
De nincs kép. 
Nincs hang. 
Nincs fény. 
S így nem vagyok én.