Kávé
Izgatottan vártam a mai napot. Régóta elterveztem, hogy amint lehetőségem nyílik arra, hogy ellátogassak a kedvenc teraszomra, megteszem. A csillagok állása kedvezőnek bizonyult, úgyhogy nagy örömmel a szívemben, pipámmal a táskámban elindultam a hely felé. Nem vesződtem a tömegközlekedés nyújtotta lehetőségek egyikével sem. Élvezni akartam először a napsütést, a tavaszi szellőt, madárcsicsergést hallani, miközben gazdájuk ágról ágra száll, hangosan landolva a zöld levelek között.
Arcomon széles mosoly, mellettem az emberek hétköznapjuk szürke álarcát öltötték fel. Nem néztek, nem mosolyogtak. Mentek. Nincs hétvége. Magától értetődően ennek a napnak szarnak kell lennie. Ma azonban nem akartam beállni a világgyűlölők végtelen sorába, fejemben reggeli jazz melódiákat pörgettem, arcomon pedig hagytam elterülni a széles mosolyt. Biztosan groteszk volt ez a látvány, ámbár kevés dolog érdekelt ennél még kevésbé.
A teraszig, majd onnan a pultig vezető utat a Nap sugarai mutatták nekem, és olyan élmény volt, mintha az aranyösvényen sétálnék végig. Ketten ültek a tiszta előtérben; egy idősebb úr, jó pohár vörösborral hajtogatta kellemes lassúsággal az újságot, tőle két asztalnyira pedig egy középkorú pár iszogatta a sörét, gondterhelten. Tekintetük ritkán találkozott, s nem is gyakran szólaltak meg. Javarészt más emberek hibáiról beszélgettek. Biztos voltam abban, hogy én is terítékre kerülök, amikor majd nem hallom.
Hangosan lépdeltem az aranyösvényen a pultig; az egész világ tudtára akartam adni, hogy itt vagyok most, és borzasztóan élvezem. Röpke pillanatig a Mennyország is rám pillantott; ismerős mosoly a pult mögött, ismerős termék, ugyan az az ár, majd ugyan az a kínos hallgatás a pult két oldalán, míg a gép teszi a dolgát. A beszélgetés ugyan azon pontjain hagyta el számat a két köszönöm, mint korábban bármikor, és ugyan olyan szerencsétlenkedve indultam kifelé teli töltött csészémmel a sarokban álló asztal irányába, mint mindig. Soha nem gondoltam volna, hogy rutinszerű pillanatnak ennyire fogok örülni valaha.
Amint kiléptem, az öregúr éppen lapozott, a pár pedig hirtelen elhallgatott. Nem néztem egyikük felé sem, sokkal fontosabb dolgom volt; leülni, anélkül, hogy kiborítanám az italomat. Sikerrel jártam, dzsekimből elő is halásztam egy cigarettát. Úgy tetszett az aranyló fényben, mintha minden vallás minden istene áldást adott volna rá, hogy ezen a helyen szívják el. Én pedig elfogadtam ezt a kegyet.
A gyújtó kattanása volt az a pillanat, mikor csúcsra jut az ember. Izmaim ellazultak, és szemmel láthatóan sokkal jobban belecsúsztam a székbe az első slukk után. Végre! Nyögtem egy füstpamacs formájában, egy másodpercre lehunyva szemem. Újra kinyitottam, és ismételten elém tárult a táj, amit milliószor láttam már, és most, a millió-egyedik alkalommal tűnt talán a legszebbnek.
Élveztem. Egyedül, az asztalnál, nem zavartak a világ gondjai. Elvégre ez a nap csak erre lett kitalálva. Szürcsölgettem a kávémat, sorban gyújtottam a cigarettákat.
Fene se tudja, mennyi idő telt már el, mikor éreztem, hogy nyom az ülés. Mozgolódni kezdtem. Máshogy keresztbe tenni a lábam. Felálltam, hogy új italt kérjek, és magam sem tudom, hogy hogyan, de teljesen automatikusan mondtam fröccsöt a kávé helyett. Nem okozott problémát. Elfogadtam a saját választásomat. Visszaültem a székembe, és rutinszerűen gyújtottam újabb cigarettára. Jól esett kicsit átmozgatni magam. A Nap még mindig ragyogott, színei azonban mintha halványulni látszódtak volna a fák lombjai mögött. Oldalra pillantottam, már sehol nem volt az öregemben, se a pár. Néhány velem egyidős fiatal foglalt helyet egy nagyobb asztalnál. Hangosabbak voltak, mint a korábbi vendégek, harsány beszélgetésük egy kicsit tört a hely, és a pillanat varázsán.
A terasz előtt javarészt néma, lesütött szemű járókelők haladtak el, leszámítva azt a néhány fiatal családanyát, aki a hangosan recsegő gyerekmotort lábbal hajtó kis lurkóját kísérte lassú léptekkel. Elejtett, frusztrált megjegyzéseik néha áttörték a füstből emelt pajzsot, és az unott valóság lassan elért engem is. Nem mozdultam, hiába lett kényelmetlenebb mind maga az ülés, mind a szék.
Néhány perc múlva ismét a pult felé vettem az irányt. Elszoktam az alkoholtól, mozgásom kicsit bizonytalanabbá, mosolyom szélesebbé vált. Nem apróztam el. Whiskey-t kértem. Duplán. Had karcoljon. Fejemben felsejlő gondolataim sötétebb árnyalatot kaptak. Mire visszaültem, az arany fény bronzszínbe hajlott át, a Nap alacsonyabb helyre költözött, és tudtam, hamarosan az éjszakába fojtja saját fényét. Én pedig ültem egyedül.
Mennem kellene. Ugyan erre áldoztam az egész napot, mégis úgy éreztem, nem haladtam ma előre semmit. Maradtam. Élvezni akartam még. Gyűltek az üres poharak, fogytak az örömteli gondolatok.
Lassan vonta ezüstszínű kardját az éjszaka, mégis hirtelen vágásként ért. Minden lépésemen látszódott az alkohol súlya, görcsös ragaszkodásom az örömhöz azonban nem enyhült. Egyedül ültem. A tájat homályos tekintetem fátyla mögül láttam már, a holdfény jeges karmainak cirógatásától fázni kezdtem. Én csak élvezni akartam. Dülöngélve ültem a kényelmetlen széken. Fájdalmat okozott a maradás. Az élet beindult, s az emberek gyorsított, hangyabolyszerű mozgásában én voltam az egyetlen belassult pont. Itt voltak, körülöttem. Hallottam szavaikat, láttam tetteiket, de nem fogtam fel belőlük semmit. Ahogy ők sem fogtak fel engem.
A részeg önvád átszakította az elfojtásukra épített gátat a fejemben, s szinte egyik pillanatról a másikra töltötték meg az elmém. Egy sóhaj kíséretében temettem arcom a tenyerembe, és lehunytam a szemem. Mintha az ital érzékeimet torzító maszkját szerettem volna letépni az arcomról, elrántottam kezeim.
A szobámban ültem. Egyedül. Az erkély felől a kék éjszaka sötétsége adott teret a lámpafény terjedésének. Kezemben égett még egy görbe cigaretta, lábam mellett az üres whiskeys üveg szomorú csörrenéssel dőlt a padlóra. Ólomként nehezedett vállaimra a csend.
Újra megdörzsöltem a szemem. A cigarettát elnyomtam az asztalon lévő hamuzóba, a poharakkal visszabotladoztam a pulthoz. Megköszöntem a kiszolgálást, s visszamentem a már emberekkel teli teraszra. Nagy levegőt vettem, és elindultam.
Haza?
De hiszen ma se mentem sehová.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése