Bent ragadva - meg amit tehetünk

  Rendhagyó bejegyzés következik (nem az első ilyen), szóval aki valamilyen szokásosan depresszív, novellának csúfolt akármit szeretne olvasni, az csalódni fog. Bár az elmúlt másfél évben annyira ritkán jelentek meg ehhez hasonló dolgok a felületen, hogy őszintén meglepődnék, ha lenne ilyen. Amint lesz valami, amit nem erőszakolni kell magamból a külvilág felé, mindenképpen közzéteszem, bár nem úgy néz ki, mintha az ötletek sorban állnának, és egymást taposnák a fejemben (egymástól természetesen másfél méter távolságra). 

  Őszinte leszek, a bejegyzés elején még fogalmam sincs, hogy miről fog szólni pontosan, és hogy mit akarok megosztani. Szimplán érzem, hogy valamit muszáj vagyok kiadni magamból, és nem elegendő az, hogyha én olvasom. A személyes interakcióim száma drasztikusan csökkent, és bár mindig introvertáltnak gondoltam magam, megvisel. Úgy érzem, hogyha legalább az illúziója megvan annak, hogy valakivel éppen beszélek, segít a helyzeten - bár kiemelném azért, hogy nem annyira drasztikus, mint ahogyan több celeb/influencer beszámolói mondják. Nekem legalábbis nem az. Mielőtt félreértés esne azonban, nem állítom azt, hogy valaki valótlan érzelmekről számolna be a karanténnal kapcsolatban (biztosan van ilyen is mondjuk, a kattintás sokat ér). Meg tudom érteni, hogyha valaki borzasztóan érzi magát. 

  A kijárási korlátozás munkanélküliként ért, ami a jelenlegi szituációban nem kifejezetten szerencsés, ráadásul olyan érzésem volt, mintha egyik napról a másikra vágtak volna el teljesen a külvilágtól. Az internet persze rengeteget lehetőséget ad arra, hogy tartsuk egymással a kapcsolatot, de számomra egy voicechat alkalmazáson keresztül folytatott beszélgetés nem adja meg azt, amit egy személyes találkozó. 

  Úgy gondolom, fel voltam készülve a szopásra, és a torkomat is bekentem faszpirinnel, hogy mielőtt a világjárvány beleélvez, kevésbé érjen kellemetlenül. Ezt egyszerű napi teendőkkel próbáltam elérni, és egy darabig szépen is működött a dolog. Egy darabig. A rendszer azonban hamar megborulni látszott, és ezzel nem hiszem, hogy egyedül vagyok. A motiváció rút egy dolog, pláne ha egy erőteljes ágyékra mért ütés után úgy dönt, kilép az életünkből. Észrevettem én is a jeleket, mely szerint beadta felmondását a főbérlőnek, és szépen lassan elkezdte kipakolni ingóságát is a lakásból; először szimplán nem állítottam be ébresztőt. Hirtelen elmaradt a reggeli kávéfőzés, és közvetlen ébredés után a crocs utánzatban dűlöngélve csattogtam ki az erkélyre cigarettázni, ahol szerintem órákat is el tudtam tölteni - semmittevéssel. Nem volt hasznos, de legalább az egymás után gyújtott halálrúd elképesztő sebességgel vette át az uralmat a tüdőm felett. 

  Ezt követően szépen abbamaradt az étkezés utáni egyből történő mosogatás, ami óriási mosatlan-halmokhoz vezetett, de mivel másom sem volt, csak időm, ezért mindig a ,,délután/este/holnap reggel úgyis megcsinálom" litániát használva elképesztő mértékben tudtam figyelmen kívül hagyni a konyhában növekvő rémálmot. Feltételezem, hogy a gyanútlan olvasó ezek után már annyira nem is gyanútlan (persze csak ha van még olvasó), és magától is összerakja, hogy szépen lassan a lakáson a jó öreg Káosz barátunk lett úrrá, Motiváció elvtárs helyét átvéve - csak persze ő még lakbért se fizetett. 

  Ez növelte bennem a frusztrációt, és szépen lassan a megfelelő kommunikáció hiánya miatt olyan mértékű feszültség, szorongás, agresszió és düh gyülemlett fel mind magammal, mind a világgal szemben, hogy hamarosan jelei mutatkoztak annak is, hogy a szociális életem iszonyatosan gyorsan épül lefelé, én pedig segítő kezet nyújtottam neki. Az elszigeteltség, és magány érzése tovább nőtt, ami még több frusztrációt szült. Egyetlen fizikai kapcsolatom egy másik lénnyel Lujzinak (a macskám) köszönhető, aki kihasználja az együtt töltött időt, és amikor éppen nem úgy szottyan kedve, hogy vadászként darabokat szed ki a hátamból, akkor masszívan dörgölőzik az ölemben, és éjszaka is az arcomra fekszik alvás címszó alatt. Ha a szeretet ezen apró kis pislákoló gyertyalángja nem lenne most velem, el sem tudom képzelni, mi történt volna az elmúlt néhány hétben. 

  

  Aki ismer, tudja, hogy mindig is bajom volt a halogatással, és tettek mezejére lépéssel. Néhány napja azonban a helyzet már annyira kritikussá vált az életem minden területén, hogy nem tudtam hagyni tovább romlani a dolgokat. Szóval - magam sem tudom, hogy hogyan -, de elkezdtem dolgokat csinálni (soha nem hittem volna, hogy egyszer leírom ezt a mondatot). Mivel a folyamat nem tart régóta, nem a magaslóról beszélős ,,majdénsegítek" dolgot szeretném senkinek az arcába nyomni, sokkal inkább magamnak, és ha igény van rá, másoknak adni tanácsokat, akik hasonló cipőben járnak jelen pillanatban, mint én. 

  Szégyen, nem szégyen, számomra a kellő tenni akarást az hozta meg, hogy ha nem csinálok valamit, biztos belehalok már, vagy még rosszabb. Amennyiben az ember jobban fél az ismeretlentől és a felelősségvállalástól, mint a (már) szarral kikent komfortzónától, ez teljesen érthető. Őszintén javaslom, hogy eddig a pontig senki ne jusson el, mert szabadesésből visszakormányozni egy zuhanó buszt ami 30 éve nem működik, kifejezetten nehéz dió. 

  Ismételten bevezettem a határidőnapló használatát, most azonban teljesen más struktúrát adtam neki, mint korábban. Nem a héten, hónapban elintézendő teendőim szerepelnek benne, hogy ne felejtsek el valamit (ez utóbbi azért volt borzalmas számomra, mert kellett egy határidőnapló, amit csak arra használtam, hogy ne felejtsem el használni a rendes határidőnaplómat), hanem a napom teljes megtervezése lett a fő funkciója. Ahhoz azonban, hogy ezt jó szívvel tudjam megtenni, és a bioritmusomat egy, a társadalom számára is hasznos személyééhez tudjam igazítani, elengedhetetlenné vált a korán kelés. 

  Javarészt Jordan B. Peterson tanácsát követve igyekszem mindent megtervezni - persze nem órára pontosan, hanem könnyen alakítható határokkal. Kiemeltem a legfontosabb rövid- és hosszabb távú céljaimat, hogy motiváló erővel rendelkezzenek akkor, mikor éppen csak nézek ki a fejemből a Facebook üzenőfalat bámulva. Érdekes módon, gondolkodva azon, hogy mivel van problémám magamban, illetve jelen helyzetemben, rengeteg dolog került fel a listára. Korábban is csináltam már ilyet, vagy ehhez hasonló dolgot, most azonban valamiért lényegesen drasztikusabb volt a felismerés. 

  A titok az volt, hogy olyan offline tevékenységek is felkerültek a listára, amiket szeretek csinálni, de valamiért mégis hanyagolom őket (igen, az írás volt az egyik Sherlock). Így lényegesen kevésbé tűnik börtönnek, és kéretlen feladatnak a napi teendők listája, mint korábban. Fontos dolog volt hozzáadnom már a legelején azt, hogy nem baj, ha nem sikerül mindent megcsinálni; elvégre, amennyiben a felírt mondjuk 10 pontból csak 1-et végzek el, már egy dologgal többet csináltam, mint korábban, ez pedig értékelendő kell, hogy legyen. Jelen helyzetben legalábbis. 

  Belefogni a teendőkbe a kiégés miatt egyáltalán nem volt nehéz, sőt! Még mindig abban a fázisban vagyok, hogy kifejezetten élvezem, bár nem vagyok benne biztos, hogy munka mellett is ugyan ekkora intenzitással tudnám csinálni. Azonban az első nap egy nagyon fontos dologra hívta fel a figyelmem; bizonyos tevékenységekre nem fordíthatok annyi időt. 

  Itt kettő dolog jött fel kifejezetten, az egyik a közösségi média használata, ezen belül is az esztelen görgetés a főoldalon, valamint a mindenféle "13+1 dolog amire nem tudtad hogy jó a hererák" cikkek elolvasása, továbbá a dohányzásra fordított idő (meg nem mellesleg pénz is, hiába szivarkázok, azt se vágják hozzám a dohányboltban. Vagyis de, de nem ingyen). 

  Ez utóbbi két dolognak a csökkentését javaslom minden másnál jobban. Egyszerűen borzasztó észrevenni azt, hogy mennyi, hasznos dologgal is tölthető idő megy kárba annak következtében, hogy éppen videókat nézek arról, hogy milyen házi praktikákra lehet jó egy segglyuk. 

  Nem akarom elbízni magam a jelenlegi eredményekkel, mert nem reprezentatív még. Nem is csodaszerként kínálom. Kíváncsi vagyok, meddig tudom tartani a lendületet. Azt azonban határozottan állíthatom, hogy jobban érzem magam, mióta a szerepjátékon és munkakeresésen kívül ezekkel a dolgokkal is foglalkozom. 

A karantén szar - szerintem. Igyekezzünk tenni azért, hogy a lehető legkevésbé legyen az.