A Láda

  Lassan, fáradtan nyílik ki a szemem, s bár ugyan úgy a sötétséget látom magam előtt, elkap a gusztustalan érzés, hogy márpedig - igen, ez a valóság. Az elmém csak lassan tudja feldolgozni, vagy egyáltalán elképzelni, hogy mi történhetett pontosan, azt azonban biztosra tudom mondani, hogy a saját ágyamban fekszek. A plafonon az ismerős csillár körvonalai egyre élesebbek, ahogyan a kezeimet égető fájdalom is. Felülök, és megdörzsölöm szemeimet, ezzel együtt mintha Jancsi és Juliska az emlékek morzsáit szórnák maguk mögött agyam lassan tudatosuló ösvényein. 

  Miért van sötét? 

  Már határozottan emlékszem, hogy égett a lámpa, mielőtt ledőltem aludni. 

  Felállok, hogy kimenjek elszívni egy cigarettát, ezért elkezdek tapogatózni az éjjeli szekrényen. Mivel a doboz nem akad a kezembe, ezért határozottan nyomom meg a lámpa gombját, hogy fényt gyújtsak. 

*katt*

Semmi. Néhány kattintást még megengedek magamnak, mielőtt ténylegesen elhinném, hogy nem működik, azonban nem engedhetem meg azt a luxust magamnak, hogy tovább kísérletezzek. Felállok, és óvatosan keresem a falon a másik kapcsolót. Ismerem már a lakást, elég könnyen megtalálom. 

*katt*

Semmi. Létezne, hogy minden fényforrás egyszerre megy tönkre egy lakásban? Vagy az áram ment volna el? 

Puffogok, és odasétálok az íróasztalhoz. Tekintettel arra, hogy a mozgásom közel sem mondható stabilnak, valamint nem bízom magamban annyira, hogy nem építettem szennyesekből, esetleg a székekből akadálypályát magamnak hanyagságom végett, igyekszem kifejezetten lassan haladni, kezeimmel és lábaimmal folyamatosan pásztázva az utat, egészen addig, míg el nem érek az asztalig, hogy aztán a gyújtó, és a cigaretta-keresésre fordíthassam erőforrásaimat. 

  Néhány másodperc után mindkettő a kezembe akad, úgyhogy lényegesen nyugodtabban és határozottabban indulok az erkély felé. Közben a biztonság kedvéért számba helyezem a cigit, és meg is gyújtom. A kis láng elég fényt ad ahhoz, hogy kicsit többet lássak a szobában. 

  Épp időben ahhoz, hogy lefékezzek a köztem, és erkélyajtó között álló kis asztal előtt. Kíváncsian nézek rá. Nem, nem az asztalra, abban semmi különös nincs a logikátlan elhelyezésén kívül, hanem arra a ládára, ami az asztalon van. 

  Egy gyönyörű, kézműves ládának tűnik. Olyasmi, mint amilyennek a kalózok kincsesládáit képzeljük el. Bár maga a munka is csodálatra méltó, sokkal érdekesebb számomra, hogy ez mikor, és hogyan került ide?

  Semmilyen emléket nem tudok felidézni vele kapcsolatban. Kérdőn, a gyújtó lángját még mindig pislákoltatva közelebb hajolok hozzá, és végigsimítom az egyik kezemmel. Furcsa, és kellemes érzést kelt bennem. Ez előbbivel elég gyakran találkozom, utóbbinak az idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára. Csak állok felette, és érzem, ahogy vonz. Több ez, mint puszta kíváncsiság. Nem hiszem, hogy kinyitom... Nem akarom...

  Tévedtem. 

Tétovázva ugyan, de felpattintom a tetejét, és lassan felemelem azt. Ahogy távolodik el az aljától, aranyszínű fény kezdi megtölteni a szobát. Meglepődve tapasztalom, hogy ennek ellenére nem csukom vissza a fedelét. Nem esik ki cigarettám sem a számból, és bár igen váratlanul ér a jelenség, nem kezdek el káromkodni sem. Sőt. 

Egyenesen élvezem. 

Talán csak az elmém játszik velem furcsa játékot, de érzem, ahogy a fény melegít. Mire a láda teljesen kinyílik, a szobát oly mértékben tölti be a fény, mintha a Nap egy darabját zárták volna bele. Csak állok, és bámulok a láda közepébe, ami teljesen üres. Nincs benne más, csak a fény, az alaktalan, meleg fény, mely ráébreszt arra, milyen hideg is volt az éjszaka, sőt, maga az egész lakás is nélküle. 

  Elképzelésem sincs, mióta állok felette. Órák teltek el, vagy napok? Másodperceknek tűnnek, de mintha évekkel lennék öregebb... Nem, nem is öregebb... Több! 

  Újabb és újabb cigarettákra gyújtottam, miközben álltam, néztem, és hagytam, hogy átjárjon, azonban egyszer még az én végtelennek tűnő készletem is kimerül. Kelletlenül ugyan, de elfordulok újonnan...szerzett?...lopott? ládámtól. Háttal állva neki látom, ahogy testem egy hatalmas méretű árnyékot vet szobám falára. Amilyen kellemes a már hátamat melegítő fény, és a tudat, hogy velem van, abban a dobozban, sokkal fájdalmasabbnak tűnik saját alakomat egy fekete árnyként látni. A kontraszt oly nagy, és félelmetes, hogy érzem, ahogy polipként kúszik fel a gerincemen. 

  Nyelek egy nagyot, és lerázom magamról. Nem hagyom, hogy egy előérzet megakadályozzon bármiben. Felöltözök, és kilépek a lakásból, egyenesen az utcára. Sötét van, a város csendes. A közlekedési lámpák is csak sárgán villognak. Későre járhat. Az éjjel nappali felé veszem az irányt, közben kómásan igyekszem gondolataim egy emberi síkra terelni. 

  De nem sikerül. 

Azon agyalok, vajon tényleg megtörtént-e ez az egész, vagy csak a tegnap esti buliban sikerült túlzásba vinni az alkoholt? 

Ott van még vajon a láda a szobában? 

Árasztja vajon még a fényt magából? 

E kérdés az aggódás oly szintjét eredményezi, hogy szinte futni kezdek a trafik felé. Az alig tíz perces út szinte végtelennek tűnik. Az eladón, és rajtam kívül senki nincs az éjjelnappaliban, és mégis úgy érzem, mintha kilométeres sort kellene kivárnom, míg megkapom végre azt a néhány doboz cigarettát, amiért elindultam. 

Hazafelé szabályosan rohanok, lakásom azonban mintha egyre távolabb és távolabb kerülne tőlem. Lépteim mintha rossz irányba vezetnének. 

De hát tudom, hogy merre kell menni! Mindig ezen az úton jövök!

Mintha évekig kóboroltam volna egy idegen város csöveseként odakint, mire végre a kulcsot a lyukba illesztem, és lihegve berohanok a szobába. 

S a fény még mindig ott van. A felnyitott tetejű láda úgy árasztja magából, mintha a végtelenségig képes lenne rá. Odalépek hozzá, és megkönnyebbülten megölelem. 

Olyan jó, hogy itt vagy. 

Szinte el is érzékenyülök. Az örömöm hirtelen oly nagy lesz, hogy ünnepelni támad kedvem. Elengedem, hogy az íróasztalom fiókjából kivegyem azt az üveg whiskey-t, amit direkt ezekre a különleges alkalmakra tartogattam. Szinte fütyörészek, mikor előhúzom. Lecsavarom a kupakját, és nagyot húzok belőle. 

Fordulok vissza új társamhoz, mintha meg akarnám kínálni, azonban ahogy közeledek, tekintetem még egyszer a falra vetül. Meglátom rajta saját, fekete árnyékomat, és ismét megfagy bennem a vér. 

Hátamon feláll a szőr. Nyelni szeretnék egy nagyot, és lerázni az érzést. 

De nem sikerül. 

  - Ne... - suttogom magam elé, és a földre kuporodok. Árnyékom határozatlanul követ. Csak bámuljuk egymást, én pedig lassan mindent megértek. 

Amint közelebb lépek a ládához, az árnyék nagyobb lesz, s a szobát behálózó sötétség is. 

Ameddig én itt vagyok, ez a fény nem teljes. Az árnyék mindenhová követ. Mert az árnyék nem más, mint a lábnyom, amit hagyok. Nem más, mint amit ismerek. Hallom, ahogy megszólal, miközben velem szemben ül a falon. 

Mert én Te vagyok. 

Árnyék vagyok. 

Remegve újabb cigit keresek a zsebemben. Újra meggyújtom. Üres tekintettel állok fel. Közelebb lépek a ládához, és érzem, hogy a mellkasomban keletkezett vákuum mintha magába szívná a testemet. 

A fénybe nézek. Nem próbálom már megfejteni. Értem. 

Biccentek. 

A kezemben lévő üvegből elkezdem rá locsolni az italt. Bele, az oldalára, tetejére... Mindegy. Az üveg lassan kiürül, és az utolsó, dühös, tiltakozó, élő porcikám arra késztet, hogy forduljak meg, és teljes erőből az árnyékomnak hajítom az üveget. Darabokra hullik a falon, de nem érzek már semmit. Visszafordulok a fény felé. 

Kiveszem a cigit a számból, és beleejtem, aztán rázárom a tetejét. 

Mintha olajat öntöttem volna bele, a doboz nagy lángra kap. Meleg, s már egyáltalán nem kellemes. 

Testem automatikusan kezd el cselekedni, mint mikor reggel kikapcsoljuk a kávéfőzőt, rutinosan megragadom a lángoló ládát. Érzem, ahogy a kegyetlen forróság nyaldossa a kezeimet. Érzem az égett szőr, bőr, és hús szagát. 

Gépként veszem az irányt a pince felé, kezemben tartva az Ismeretlent. Belépek a pincébe, és az egyik sarokhoz fordulok. Mikor elég közel érek hozzá, a dobozt behajítom, trehányul, melynek következtében el is törik. 

Lángja fényt vet a sarokban található, többi égett, törött dobozra. Nem tudom megszámolni, hány darab lehet. S már meg sem vagyok lepve. Olyan gépies mindez... Tudatom egyetlen működő része nyugtázza, hogy ismét nagyobb volt a láng, mint a korábbiaknál, és ismét melegebb. 

Szénné égett kezekkel visszabattyogok a szobámba. Reflexszerűen felkapcsolom a kislámpát az éjjeli szekrényen. 

Működik. 

Elmosolyodok, és lefekszem aludni. 

***

  Lassan, fáradtan nyílik ki a szemem, s bár ugyan úgy a sötétséget látom magam előtt, elkap a gusztustalan érzés, hogy márpedig - igen, ez a valóság. Az elmém csak lassan tudja feldolgozni, vagy egyáltalán elképzelni, hogy mi történhetett pontosan, azt azonban biztosra tudom mondani, hogy a saját ágyamban fekszek. A plafonon az ismerős csillár körvonalai egyre élesebbek, ahogyan a kezeimet égető fájdalom is. Felülök, és megdörzsölöm szemeimet, ezzel együtt mintha Jancsi és Juliska az emlékek morzsáit szórnák maguk mögött agyam lassan tudatosuló ösvényein. 

  Miért van sötét? 

  Már határozottan emlékszem, hogy égett a lámpa, mielőtt ledőltem aludni. 

  Felállok, hogy kimenjek elszívni egy cigarettát, ezért elkezdek tapogatózni az éjjeli szekrényen. Mivel a doboz nem akad a kezembe, ezért határozottan nyomom meg a lámpa gombját, hogy fényt gyújtsak. 

*katt*

Semmi. Néhány kattintást még megengedek magamnak, mielőtt ténylegesen elhinném, hogy nem működik, azonban nem engedhetem meg azt a luxust magamnak, hogy tovább kísérletezzek. Felállok, és óvatosan keresem a falon a másik kapcsolót. Ismerem már a lakást, elég könnyen megtalálom. 

*katt*

Semmi. Létezne, hogy minden fényforrás egyszerre megy tönkre egy lakásban? Vagy az áram ment volna el? 

Puffogok, és odasétálok az íróasztalhoz. Tekintettel arra, hogy a mozgásom közel sem mondható stabilnak, valamint nem bízom magamban annyira, hogy nem építettem szennyesekből, esetleg a székekből akadálypályát magamnak hanyagságom végett, igyekszem kifejezetten lassan haladni, kezeimmel és lábaimmal folyamatosan pásztázva az utat, egészen addig, míg el nem érek az asztalig, hogy aztán a gyújtó, és a cigaretta-keresésre fordíthassam erőforrásaimat. 

  Néhány másodperc után mindkettő a kezembe akad, úgyhogy lényegesen nyugodtabban és határozottabban indulok az erkély felé. Közben a biztonság kedvéért számba helyezem a cigit, és meg is gyújtom. A kis láng elég fényt ad ahhoz, hogy kicsit többet lássak a szobában. 

  Épp időben ahhoz, hogy lefékezzek a köztem, és erkélyajtó között álló kis asztal előtt. Kíváncsian nézek rá. Nem, nem az asztalra, abban semmi különös nincs a logikátlan elhelyezésén kívül, hanem arra a ládára, ami az asztalon van. 

  Egy gyönyörű, kézműves ládának tűnik. Olyasmi, mint amilyennek a kalózok kincsesládáit képzeljük el. Bár maga a munka is csodálatra méltó, sokkal érdekesebb számomra, hogy ez mikor, és hogyan került ide?

  Semmilyen emléket nem tudok felidézni vele kapcsolatban. Kérdőn, a gyújtó lángját még mindig pislákoltatva közelebb hajolok hozzá, és végigsimítom az egyik kezemmel. Furcsa, és kellemes érzést kelt bennem. Ez előbbivel elég gyakran találkozom, utóbbinak az idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára. Csak állok felette, és érzem, ahogy vonz. Több ez, mint puszta kíváncsiság. Nem hiszem, hogy kinyitom...

Nem akarom.