A szobám

  Esténként, mikor egyedül vagyok, általában behúzódom a lakásom legbelső szobájába. Nagy szoba ez, és egészen változatos. A berendezésénél igyekeztem a lehető legtöbb dolgot elhelyezni benne; antik bútorokat, rengeteg könyvet, naplókat, fotókat, de arra is figyeltem, hogy legyen benne hely modern tárgyaknak is. Nagy munka volt, eddigi életem minden pillanata hozzátett valamit, és halálom napjáig nem is lesz teljesen kész. Úgy gondolom, mindenki legbelső szobájával ez a helyzet. 

Lakásom többi pontjának nem szenteltem ekkora figyelmet, bár ezt senki nem mondaná meg. Míg a konyha, az előszoba, és a nappali rendszerezett, tiszta helyiségek, ez a szoba kaotikusabb, és talán egy fokkal porosabb is, mint bármelyik másik, ez pedig így van rendjén. A legtöbb embert be sem engedem ide; elvégre ez a hely különleges. Meghagyom azoknak az ismerősöknek, akik az életemben is különleges jelentősséggel bírnak. Nincs belőlük túl sok. Épp ezért csak két fotel van bent az ágyon, és a szekrényeken kívül, valamint egy dohányzóasztal. Egyszerre egy ember éppen elég abban a helyiségben, amikor pedig egyedül vagyok, a velem közel szemben lévő üres fotel emlékeztet arra, hogy vannak helyek, ahová senki nem kísérhet el. Azt hiszem, ezt a fajta magányt már teljesen elfogadtam. Azt hiszem... 

  Ma este pont vendéget várok. Egy olyat, aki azon kevesek közé tartozik, akikkel szívesen társalgok a belső szobámban. Hosszú út vezetett addig, hogy ilyen legyen a kapcsolatunk, és nem is volt zökkenőmentes, de egy jó kapcsolatnak nem is szabad annak lenni. Véleményem szerint két embernek el kell jutni arra a szintre, hogy a saját pszichés jólléte, és kapcsolatuk harmonikussága fontosabb legyen, mint az illem. Ez a legjobb az intimitásban; két ember anélkül jön ki remekül egymással, hogy az etikett nyelvén kellene beszélniük. 

  Hallom, hogy kopogtat a bejárati ajtón. Felállok, és ajtót nyitok. 

  - Szervusz! 

 - Szia! Bújj beljebb! - invitálom be, és becsukom mögötte az ajtót. Míg levetkőzik, beugrom a konyhába, és megkérdezem, hogy hogy van. Semmi különös, jön a válasz, majd ő is felteszi a kérdést, bár én sem tudok bővebben  felelni rá. Nem mellesleg el vagyok foglalva azzal, hogy keressek két tiszta, alkalomhoz illő poharat a whiskeynek, amit a mai estére vettem. Szeretem az alkoholt. Úgy érzem, könnyít a lelkemen. 

  Bemegyünk a szobába, a kandallóban lobog a tűz. Más fényforrás nincs, legalábbis jelenleg. Szeretem, ha nincs az egész szoba megvilágítva. Egész hangulatos. Helyet foglalunk a foteleken, és rágyújtunk egy cigarettára, én pedig töltök mindkettőnknek a whiskeyből. Barátom beleszippant a levegőbe, majd gyanakvóan felém fordítja tekintetét. 

  - Mi ez a szag? - szimatolok én is. 

  - Nem érzek semmit. Büdös van? 

  - Csak egy kicsit... Vajon mi lehet az? - körülnéz a szobában, szeme megakad a sarokban, és ijedten pattan fel a fotelből - Mi a franc az?? - értetlenül állok - vagyis ülök - a dolgok előtt. Követem a tekintetét a sarokba. 

  - Ó! Az semmiség, egy aránylag friss kellék. - hátradőlök a fotelben, és ösztönszerűen nagyot kortyolok az italomból. Egy kicsit bosszant, hogy ilyen hevesen reagál. 

Szavaimmal nem sikerült megnyugtatom, tátott szájjal, még mindig rémülten bámul a sarok felé. 

  - Egy... bábu? - kérdezi kétkedve, és elkezd a zsebeiben matatni. 

  - Hm... mondhatni. - Előhúzza a telefonját a zsebéből, és lassan elindul afelé a bizonyos sarok felé. 

  - Errefelé erősödik a szag. - néhány lépésnyire van már csak a helytől. Telefonjával a sarokba világít. 

Ijedtében hátraugrik. Látom rajta, még ilyen gyér fényviszonyok között is, hogy teljesen elsápadt. 

  - Ez egy hulla?! - feszülten sóhajtok, és elnyomom a csikket, hogy úgy cigire tudjak gyújtani. 

  - Hagyd már békén, légy szíves! Nem egy nagy dolog. Nehéz hetem volt, nincs kedvem most még ezen is aggódni. 

  - Dehát ez egy kibaszott hulla!! - kiabálja. Szívem szerint hozzávágnám a poharam. Utálom, mikor valaki így reagál bizonyos dolgokra a szobámban. Személyes sértésnek érzem. 

  - És akkor mi van? Figyelj, igérem, elmondok mindent azzal a szarral kapcsolatban, csak ne most kelljen belemennem mindenbe, mert egyszerűen nincs hozzá erőm. Ülj le, kérlek! Ma azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat, és nem állunk túl jól a dologgal. - látom, hogy feldúlt még ugyan, de vesz egy mély levegőt, és elindul a fotel felé, de szemét még nem tudja levenni a sarokról. Végül leül, rámnéz, lehúzza az egész pohár whiskeyt, ő is újabb cigire gyújt. 

  - Tudod, mindig is voltak hülyeségeid, de ez azért egy kicsit durvább, mint amire számítani lehet. - jegyzi meg, közben töltök neki egy újabb pohárral. 

  - Nem kell számítani semmire, és nem érnek ilyen meglepetések. 

  Az este hátralévő része remekül telt, a kezdeti nehézségek ellenére remekül éreztük magunkat, bár láttam, hogy egy kicsit feszültebb, mint általában szokott lenni. 

Nemrég távozott, én pedig úgy döntöttem, lassan lefekszem aludni egy gyors zuhany után. 

***

Nem aludtam túl jól az elmúlt néhány éjszaka. Ez az idióta mióta felhívta a figyelmem arra az izére ott a sarokban, nem igazán érzem magam száz százalékosnak. Épp olvasok, és mindig azon kapom magam, hogy három-négy oldalt nyálaztam át úgy, hogy elképzelésem sincs, miről szóltak. A második kávémat iszom, de még mindig nem tudok megfelelően koncentrálni. 

  Dühösen a dohányzó asztalra csapom a könyvet, és a sarok felé fordulok. 

  Igaza van. Ez tényleg egy kibaszott hulla. - gondolom magamban, és a tenyerembe temetem az arcom egy nagy sóhaj kíséretében. Ekkor csapja meg az orrom igazán a szag. Valóban kifejezetten büdös. 

  Tisztában vagyok azzal, hogy érzem a bűzt, nem tudnék bent olvasni, úgyhogy felkapom a könyvem, és kiülök a konyhába a kávémmal, azonban sehogy sem találok egy kényelmes pozíciót. Egyre jobban kezdek elkeseredni, úgyhogy felállok a székről, és a maradék kávémat kiborítom a lefolyóba, a bögrét pedig bedobom a mosogatóba. Leakasztok egy üvegpoharat, és teletöltöm a borral, ami elsőként akad a kezembe. 

  Ahogy folyamatosan ürül a pohár, és újratöltöm, kezdem egyre lazábbnak érezni magam. Egy kicsit összefolynak ugyan a betűk a szemem előtt, de még mindig jobb, mintha semmit nem fognék fel abból, amit nézek. 

  Kopogtatnak az ajtómon. Felállok, hogy ajtót nyissak, az egyre romló mozgáskoordinációm miatt felborítom az asztalon levő borosüveget, ami felborít kettő másikat is. Tényleg megittam három üveggel? Észre sem vettem, hogy mennyi idő telt el, mióta kijöttem a konyhába. Az is csak akkor tudatosul bennem, hogy részeg vagyok, mikor elindulok az ajtó felé, hogy kinyissam az ajtót, és minden létező dolognak nekimegyek. Nagyokat büfögök, és érzem, hogy kikívánkozik belőlem az eddig elfogyasztott alkohol. 

  Kinyitom az ajtót. A barátom az. Magamra erőltetek egy meggyőző mosolyt, és köszönök. Látom az arcán a fintort, ahogy megcsapja a borszag. 

  - Helló! Csak azért jöttem, mert az utóbbi időben eléggé el vagy tűnve... Magadhoz képest is. 

 - Öhm... ja, ja. Volt egy kis... dolgom itthon. - próbálok annyira artikulálni, amennyire csak lehetséges, és remélem, hogy sikerül vele meggyőzni, bár az aggódó tekintete arra enged következtetni, hogy nem csinálom túl jól. 

  - Aha, értem... Nem megyünk el valahová? Egy néhány napos kirándulásra? Pont van időm, szerintem neked is jót tenne, ha nem lennél itthon egy darabig. Addig keresnénk valakit, aki kitakarítja a lakást úgy, ahogy illik...

  - Na, állj! - félbeszakítom - Jól hangzik, meg minden, lezuhanyzok, aztán felőlem indulhatunk is, de ide be nem teszi a lábát senki, ameddig nem vagyok itthon. - látom rajta, hogy csalódott, és mintha még jobban aggódna, mint korábban. 

  - Pedig ráférne a lakásra egy rendrakás, kifejezetten a belső szobára... - 

  - Nem-nem. Jól van az így, ahogy van. Na, gyere be, lezuhanyzok, és induljunk! - 

Érzem, hogy jót tett a zuhany, egy fél fokkal józabbnak érzem magam. Mintha sikerült volna lemosni az elmúlt néhány nap mocskát is. Mikor kilépünk a lakásból, gondosan minden zárat leellenőrzök, hogy biztos ne léphessen be senki, akinek nem adtam rá engedélyt. 

***

  Remek héten vagyok túl. Életem egyik legjobb kirándulása volt, ha nem a legjobb. Rengeteget nevettem. Még most sem tudom lemosni a mosolyt az arcomról, ha visszagondolok az elmúlt pár nap történéseire. Van, mikor hangosan fel kell nevetnem, bármilyen kínosnak is hangzik! Örülök annak, hogy ilyen barátokkal rendelkezem. 

  Kinyitom az ajtót. Elég időigényes, míg az összes záron átverekszem magam, de perpillanat képtelen vagyok magam ilyen apróságokon felhúzni. Belépek, felakasztom a kabátom a fogasra. Kezet mosok. Alvás előtt még olvasok egy kicsit, egész korán van, és érzem, hogy ma képes vagyok produktív lenni. Elindulok a szobám felé. Kinyitom az ajtót. 

Borzasztó szag csapja meg az orromat. Az undortól köhögnöm kell. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet ez... Belépek, az ajtót nyitva hagyom magam mögött. Tekintetem egyből a sarok felé fordítom. 

Hiába nincs világos, így is látom, hogy onnan ered a bűz. 

A hulla annyira elkezdett rohadni, hogy a szoba negyede fekete mocsokkal, rovarokkal, férgekkel van tele. A látvány túl gusztustalan ahhoz, hogy bírjam idegekkel, de nem tudom elfordítani a tekintetem. 

Nem tudom, mióta állok itt, összegörnyedve, sokkos állapotban. Végül az agyam egy megmaradt, nem túl okos, része átveszi felettem az uralmat, és azon kapom magam, hogy sietős léptekkel közeledem a tetem felé. Mielőtt megfognám, megtorpanok, és elhányom magam. Alapjáraton ki nem állhatom, ha hánynom kell, rettenetesen megvisel, most azonban a bennem dolgozó adrenalin nem engedi, hogy eltántorítson a célomtól.

  Megragadom a hullát. Csúszós, a tapintásától kiráz a hideg, de mit sem törődve a férgekkel, a mocsokkal, és az elképesztő hányingerrel kiemelem a sarokból, és a nagy szekrény felé sietek vele. Igyekszem annyira távol tartani magamtól, amennyire lehetséges. 

Csak érjem el a szekrényt...

Bár nincs messze, mintha kilométereket kellene megtennem, hogy odaérjek. Bele akarom tenni, és rácsukni az ajtót. Azzal nyerek egy kis időt, és legalább a többi mocskot fel tudom takarítani, míg kitalálok valamit. 

Nagy nehézségek árán, de kinyitom a szekrény ajtaját. 

Látom, ahogy valami felém száguld. 

Ijedtem elejtetem a hullát, és magam elé teszem a kezem reflexszerűen. Érzem, hogy valami a földrelök. Háttal a padlón nyomja a mellkasomat. Úrrá lett rajtam a pánik. Amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálok kimászni alóla, és távolabb rúgni magamtól. 

Érzem, ahogy a torkomban dobog a szívem, mikor felállok. Gyorsan kapkodom a levegőt. 

Egy másik hulla. 

A szekrény belseje felé nézek. Tele van tetemekkel. 

Nem emlékszem, hogy kerültek oda. Nem emlékszem, mikor. De itt vannak. A szobámban. Mind borzasztó állapotban. 

A bűz olyannyira erőssé vált, hogy már nem érzek semmit. Az agyam blokkolja a szagokat, hogy megvédjen? Pont, ahogy tette a tetemek emlékeivel is? 

Próbálok a lehetőségeimre gondolni, de semmi nem jut eszembe. Hogyan történhetett mindez? Miért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Miért nem hagytam, hogy kitakarítsanak, mikor lett volna rá lehetőség? 

Reményvesztetten a pince felé veszem az irányt. Felkapom a benzines kannát. Érzem, hogy tele van. Rohanok vissza a belső szobámhoz. 

Amit csak tudok, lelocsolok a kezemben lévő kannával. Nem érzem a szagokat. Nem vagyok rosszul. Nem félek. Nincs vesztenivalóm. 

Az üres kannát a szoba közepére dobom. 

Megállok az ajtóban. Meggyújtok egy gyufát. 

A szoba közepére dobom. 

Bezárom az ajtót.