Ajtó

  Kilép a főútra, és remegő kézzel tesz egy cigarettát a szájába. Meggyújtja, és hagyja ott fityegni az ajkai szélénél, kezeit pedig zsebre vágja, és lassú léptekkel elindul az üres utcán. Nyugodt, kifejezetten hűvös őszi este ez, egy lélek sincs az utcán rajta kívül. Egy kicsit örül is annak, hogy egyedül van, eléggé frusztrált a zajtól, amit hall már egy ideje, bár a forrását bármennyire szeretné, nem tudja megállapítani. 
  Enyhén fúj a szél, emiatt néha megáll, hogy igazítson a kalapján, s közben azon gondolkodik, hogy alig várja már, hogy hazaérjen, belépjen az ajtón, és körülvegye a csend, amelyre oly régóta vágyik. Eltöpreng azon, vajon térjen-e be az egyik kocsmába meginni valamit, de hamar lebeszéli magát róla; pihenésre van szüksége. Csendre. Otthon. Zárt ajtók mögött. 
  A zaj egyre csak erősödik. Egy pillanatra meg is áll, hogy körbenézzen. Valami nagy jármű lehet a közelben? Nem lát mozgást. A feje már hasogat ugyan a zúgástól, de mivel tudja, hogy nem tud vele mit kezdeni, csak ránt egyet a vállán, és gyorsabban szedi a lábati, hogy minél hamarabb hazaérjen. Szemei előtt már látja is a lakás ajtaját; elképzeli, ahogy kinyitja, belép rajta, és megérkezik abba a menedékbe, ami megvédi őt a külvilágtól. 
  Sóhajt egy nagyot. Egyre hangosabb a világ körülötte. Megfeszíti állkapcsát, és hunyorogni kezd. A zaj már fizikai fájdalmakat okoz számára, s aggódni kezd. Nem szeretné, ha emiatt egész éjszaka fájna a feje később, mert akkor nem tudja magát majd holnap kipihenni, és utál fáradtan felkelni, most pedig kifejezetten nagy szüksége van egy kis relaxálásra. 
  Az aggodalmaival együtt fokozódik a lárma is. Mintha közvetlen a füle mellett zúgna egy repülő. Elkapja a hányinger, cigijét is eldobja inkább. Nem jellemző rá a szemetelés, de egyszerűen képtelen  most arra gondolni, hogy kukát keressen, amibe lökheti a csikket. Egyre gyorsabban szedi a lábait. 
Csak érjek haza, és lépjek be az ajtón! Utána minden rendben lesz.
Gondolja magában, és ahogy gyorsulnak a léptei, a zsivaj úgy lesz egyre hangosabb, és hangosabb. Észre sem veszi, hogy már rohan, és minden egyes lépéssel egyre elviselhetetlenebb a zúgás. Minden egyes kilégzésnél fájdalmasan nyög, mintha kínoznák. Érzi, ahogy az agya darabokra szakad a koponyájában, az elméje pedig megbomlik a szenvedéstől, amit a folyamatos morajlás okoz. Már azon sem csodálkozik, hogy senki, egyetlen lakásban sem adja jelét annak, hogy hallanák azt, amit ő. Egyetlen célja van: az ajtó. 
Befordul a sarkon, s megpillantja az épület ajtaját. Lelke egy kicsit megkönnyebbül, de nem lassít. Tudja, már nincs messze a csend, amire annyira vágyik. Szinte nekicsapodik az ajtónak, mikor odaér. Lihegve, kapkodva keresi a kulcsát kabátja mellzsebében. 
Megvan!
Érzi, hogy a zaj szinte felfalja, míg próbálkozik a zárba dugni a kulcsot. 
Sikerül!
A zár azonban nem enged. 
Valami baj van a kulccsal!
Utolsó reménye szép lassan foszlani kezd. Dörömböl az ajtón, üti, rúgja, és azt üvölti, hogy valaki engedje be.


A zaj egyre hangosabb, az ajtó pedig örökre zárva maradt. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések