Pofátlan

  Gyorsan próbálta felvenni csokornyakkendőjét, valószínűleg pont emiatt tartott tovább, mint illett volna neki, s ez fokozta idegességét. Szerette a bálokat, emiatt izgatott volt; de mivel izgatottságával sose tudott mit kezdeni, ezért dühítette - késni pedig kifejezetten utált, így minden adva volt ahhoz, hogy azt a "kurva" nyakkendőt a vérfertőzési tabu megszegésére szólítsa fel. Kicsit hangosan.  Kicsit vulgárisan. Nem mintha a dühe miatt beszélt volna csúnyán - sokat használta obszcén kifejezéseit, melyeket úgy tudott variálni, ahogyan valószínűleg senki más ezen a bolygón. Ez egy kifejezetten megtévesztő tulajdonsága, Corey ugyanis rendkívül művelt, és intelligens, valamint remekül tudott kommunikálni az emberekkel. Mindenkihez tudott úgy szólni, hogy szimpatikusnak tűnjön. Az soha nem érdekelte, hogy amint rájönnek, milyen is valójában, megutálják. Neki amúgy is csak azért volt szüksége emberekre, hogy kihasználhassa őket. Van belőlük néhány milliárd. Mindig találni fog új balféket, aki istenítheti addig, ameddig szüksége van rá. 

  Hosszas küszködés után a nyakkendő is a helyére került, s ezt megünnepelvén a hamuzóban füstölgő cigijét a szájába tette, és a dohányzóasztalon lévő olcsó whiskeyből töltött egy nagy adagot a mellé helyezett borospohárba. Szerette elhinni magáról, hogy elegáns, mint egy tizenkilencedik századi gróf. A dohányzóasztal is csak ezért került a minigarzonjába; alig cigizett ott, de nagyon tetszett neki. Tipikusan olyan volt ez a kis elegáns sarok a szobában, amit tízből kilenc instagram-fotós megörökített volna, hogy aztán valami nagyon művészi filterrel gyűjtse rajta a kedveléseket.
  Igyekezett úriember módjára megfogni a poharat, és a tükörhöz fordult, hogy megcsodálhassa magát. 

  - El sem hiszem, mekkora király vagyok. - mondta ki hangosan egy önelégült mosoly kíséretében, s közben arra is figyelt, hogy hogyan mozog a szája. Önimádata lehetővé tette, hogy még ezt is vonzónak találja saját magában. 

  Kortyolt egy nagyot a pohárból, azonban a várt hatás ellenére nem a szokásos melegség öntötte el nyelőcsövét, miután a dohos pinceszagra emlékeztető ízű lötty lefolyt rajta, hanem kirázta a hideg, s libabőrös lett a tarkóját megütő hidegtől. Pont olyan volt, mintha valaki kinyitotta mögötte az ablakot, amin keresztül a hideg, téli levegő beáramolhatott a szobába. Az ijedtség hulláma futott rajta végig, de nem szakította el tükörképéről tekintetét. Valahol belül még így, félve, és ijedten is szexinek gondolta magát. Szemeit kereste másának, hogy lássa, ahogy remeg a lelke belül. 

  Ám ahogy bámulta saját magát, a tükörben észrevett egy apró kis rezdülést a háta mögött. Nem foglalkozott vele kifejezetten, ez már nem ijesztette meg. Csupán egy ezredmásodpercre szeretett volna odapillantani, hogy mégis biztos lehessen benne, hogy a függöny libbent, vagy egy rovar húzott el mögötte, ami valahogy bekeveredett. Csak egy ezredmásodpercre, hogy meglegyen az önigazolás. 

Megvolt, s már épp rántotta volna tekintetét vissza tükörképére, de a rövidke idő második felében realizált. 

  Egy arc bámul rá az ablakból. 

  A hetedik emeleten. 

Poharát elejtve, tompa, elfojtott kiáltás szerű hangot adva fordult meg mint a villám, pulzusa az egekbe szökött, érezte vérének lüktetését a füleiben, és nem sok híja volt annak sem, hogy elsírja magát. A pohár nagy hanggal tört apró szilánkokra. 

  Senkit nem látott már. Mozdulni nem nagyon mert, de sehogy sem érezte magát biztonságban, hiába győződött meg arról, hogy egy kósza, eltévedt arc sincsen már az ablakában. Viszont akárhová nézett, félelme és képzelete ocsmány játékaként mindenhol mintha fel-felvillant volna az a fehér fej, amit látni vélt. Beleégett az agyába, amit ki tudott venni a tükrön keresztül. 

Hófehér, szeme helyén két nagy, fekete folt. 

Bármelyik részének is állt háttal a lakásnak, mindig azt érezte, hogy onnan készülnek megtámadni, vagy valaki van mögötte, ezért mérgezett egérként forgolódott. Végül remegő kezekkel felkapta a kulcsait az asztalról, egy doboz cigit, zsebre vágta, és a szilánkokkal nem is foglalkozva kirohant a lakásból. 

Gyakorlott volt horrorfilmek tekintetében, ezért úgy döntött, nem megy lifttel. Felkapcsolta a lépcsőházban a villanyt, és elindult lefelé gyalog. Közben minden fordulónál lelassított, hogy megbizonyosodjon róla, se előtte, se mögötte nincs egyetlen filmbe illő szörnyeteg, vagy szellem sem, aki halálra akarná ijeszteni. Míg ilyen állapotban lesétálta azt hét emeletet, sikerült megnyugtatnia magát azzal, hogy szüntelenül ismételgette, biztos csak képzelődött. 

Beült hátra, megadta a címet, és mereven bámult ki az ablakon. Újra kirázta a hideg. 

Ez egy hosszú éjszaka lesz...

Jó ideje kóválygott már a bálteremben, valami számára is kifejezetten szimpatikus szingli hölgyemény után kutatva. Pár ismerőssel letudta már az udvarias csevejt, amit ilyenkor kötelező megejteni. Corey az ilyen felesleges beszélgetéseket is tudta élvezni - előadhatta másoknak, hogy mekkora király. Természetesen erre csak azok az emberek voltak vevők, akik még nem ismerték - vagy legalábbis nem eléggé.
Innen is, onnan is leakasztott valamit; egy pohár pezsgőt, amit utált, de jól nézett ki a kezében; valami szépen tálalt bolti sütit, hogy éhségét csillapítsa, közben fél füllel a zenekart hallgatta. A zene kifejezetten tetszett neki. 

  Ennek ellenére kezdte feladni. A legszebb lányok mind foglaltak voltak, aki meg nem volt foglalt, az  pedig pont nem felelt meg neki. Mert Corey-nak megfelelni kellett. Nem feküdt ő ám le akárkivel, csak olyan hölgyekkel, akik az ő világában tökéletesnek számítottak - külsőleg. A belső olyasvalami volt, amivel ő soha nem foglalkozott.

Pedig nagy reményeket fűzött az estéhez; a fél város megjelent, és volt ingyen alkohol, ő pedig - mint mindig - eszméletlenül jól nézett ki. Éppen leülni készült az alsó szinten található büfé előtti asztalok egyikéhez, amikor meglátott valamit, ami felkeltette az érdeklődését: egy gyönyörű, hófehér ruhában, tökéletes alkatú lány üldögélt egyedül. Barna, hullámos fürtjei meztelen válláig értek, körmei igényes szolidsággal voltak megcsinálva, az arca pedig.... 

...rejtve volt. 

Egy ezüst színű maszk takarta, melyből csak az ajkai, és a szemei látszódtak ki. Ajkai keskenyek, akár a pengék, szemei barnák, és olyannyira mélyek, hogy Corey azt hitte, belefullad, ha nem néz máshová. 

Ismeretlen érzés árasztotta el a testét. Valami furcsa, és kelle....

 - Meg úgy sem csináltam úgy, hogy valakin maszk lett volna. - terelte el gondolatait halandóságáról, érzelmei érinthetőségéről a megjegyzéssel, majd megigazította csokornyakkendőjét, kezét még elegánsabban helyezte el pezsgőspoharán, s életében talán először izgulva megindult az ismeretlen hölgy felé. 

Mikor odaért mellé, az fel sem nézett rá. Erre jobban megszeppent, mint arra, ha egyből elzavarják. 

 - Elnézést, hölgyem... - szólította meg, mire a barna szempár találkozott a tekintetével, emiatt pedig habozni kényszerült - de zokon esik, hogy itt ül, teljesen egyedül. - az a két szem olyan értetlenül és némán nézett rá, hogy nyelnie kellett egy nagyot - Esetleg... volna kedve velem táncolni? - alig várta, hogy végre befejezhesse a beszédet. Enyhén sértőnek, nagyon bugyutának, és alapjáraton kínosnak találta azt a pár mondatot, amit valahogy elnyögdécselt; és azt, ahogyan tette, kifejezetten rühellte. 

Kiszemeltje egy szót sem szólt, szemeiben sem tükröződött semmi, csak nyújtotta a kezét, és felállt.  Corey pedig nem tudta mire vélni; talán a kezdőkön látszódó izgatottság tette meg a hatását, vagy a hölgy annyira magányos - vagy annyira könnyűvérű - hogy neki már mindegy, mivel akarják felszedni. De valami mégiscsak arra kényszerítette, hogy fogja meg a hölgy kezét, és vezesse a táncparkettre. Valami más, mint a szex iránt érzett biológiai szükséglet. Félúton letette a pezsgőspoharat egy asztalra, hogy ne zavarja; befurakodott a tömeg kellős közepébe. Épp egy új dalba kezdett a zenekar; a zongora és hegedű egészen furcsán hatott Corey-ra. Tetszett neki... de ettől jóval többről volt szó. Ahogy szembeállt párjával, és elkezdték a lépéseket, érezte, hogy ezek most nem betanult mozdulatok, amiket még régen, középiskolában, vagy az internetről lesett el. Ahogy a szíve dobogott, és lüktettek az erei, úgy érezte a dal ritmusát is, miközben mindvégig a hölgy szomorúan meredő szemeibe nézett. Azokba az átkozott, gyönyörű barna szemekbe, amik egyenesen fogva tartották, a zene pedig mint a börtön rácsai tartották még biztosabban ebben az érzésben. 
  A dal halkulni kezdett, s lassan a végéhez ért. Corey, és párja megálltak. Egy szót sem szóltak egymáshoz, de a férfi úgy bámulta a vele szemben álló álarcost, mint pár órával korábban saját magát a tükörben. S belül, mélyen, egy hang egyre erősebben kezdett el benne üvöltözni. 
  - Te barom, nehogy belemenj már ebbe! Még azt sem tudod, hogy néz ki, és így akarod megfektetni? - ezzel pedig értékelhetetlenül embertelen mivolta egy varázsütésre újra átvette a hatalmat felette. A dalnak vége, már nem fogta a lány kezét, s szemeiben is csak a saját, helyes tükörképét látta. Kedvenc félszeg mosolyát arcára erőltette, és újra a régi Corey állt a bálterem közepén. Nem érdekelte már a rengeteg ember, se az, ami pár perccel azelőtt történt. Dugni akart. De nem akárkivel. 
  - Köszönöm a táncot, hölgyem! - elegánsan meghajolt, és újra a szomorú, barna szempárba nézett - Szeretnék azonban kérni még egy szívességet. - felegyenesedett, és közelebb lépett a lányhoz, aki nem szólt semmit erre sem, csak lassan bólintott egyet. A fiú legnagyobb meglepetésére kezét a maszkjához emelte, hogy levegye azt. Egyre szaporábban vette a levegőt. Alig várta, hogy láthassa az arcot, amiért majdnem képes volt lemondani az este saját magáról.
Távolabb... még egy kicsit... egy kicsit... és látta. 
Egy koponyát látott, üres szemgödrökkel. 
Felkiáltott, és hátraugrott. Nekiesett valakinek, s őt is magával rántotta a földre. Szerencsétlenségére pont egy hölgyet, aki keresztülzuhant rajta, ruhája pedig egy pár pillanatig eltakarta előle azt a valamit, amivel néhány másodperccel ezelőtt még táncolt. A félelemtől zihálva seperte arrébb a személyt, és mindent, ami hozzá tartozott, hogy újra megnézhesse magának frissen szerzett, démoni partnerét, de mire odafordult, a maszk már újra a lányon volt. Szomorú, barna szemei Corey tekintetébe mélyedtek. Corey elkerekedett szemekkel bámulta őt. Nem tudta elszakítani a tekintetét az övétől, még akkor sem, mikor nagynehezen feltápászkodott. Nem látta a kérdő, és megvető arcokat maga körül. Nem hallotta, ahogy a körülötte lévők számon kérik, sem azt, ahogyan szitkozódnak miatta. Még arra sem figyelt fel, hogy a zene is megállt. Lassan, remegve, hangosan kapkodva a levegőt tett néhány lépést hátra, s közben végig azokba a sötét szemekbe nézett, amik egy perccel ezelőtt még nem voltak ott. 
  Minden erejét összeszedte, elfordult attól a valamitől, ami halálra rémítette, és elkezdett rohanni a bejárat felé. Az sem érdekelte, hogy fellökött pár embert. Soha nem érdekelte az ilyesmi. Úgy érezte az életéért fut. Márpedig az övé fontosabb, mint bárki másé ezen a világon. 
  Kirohant az ajtón, ami hangosan csapódott be utána. Lesétált az épület előtti lépcső aljára, ahol térdére támaszkodva lihegett. Megfordult, hogy nem követi-e valaki, vagy valami, de nem látott semmi erre utalót. Egyedül volt az óriási ház előtti parkban. Remegő kézzel kivett egy szál cigarettát a dobozból, ami a gyújtó harmadik kattanása után kapott csak lángra. Lassan leereszkedett a lépcsőfokra, s egyik könyökével a térdére támaszkodott, hogy a tenyerével támassza a homlokát. Még mindig szaporán vette a levegőt, de kezdett már megnyugodni, úgyhogy megpróbálta felidézni a bent történteket. 
Vajon képzelődött volna? - kérdezte magától. De nem, nem hiszi, hogy így volt. Az egész valóságosnak tűnt. Valóságosabbnak, mikor ugyan ezt az arcot látta a saját ablakában. Biztos volt abban, hogy összefügg a két esemény, de hiába szaporodott a levegőbe lehelt füstfelhők száma, a megoldáshoz nem jutott közelebb. 
  Ahogy gondolkodott, és próbálta magát összeszedni fejben, hirtelen felütötte benne egy érzés a fejét. Egy érzés, amit már érzett korábban. Nem is olyan túl régen. Kirázta a hideg, mintha valaki fagyos levegőt lehelt volna a tarkójára. Olyan gyorsan pattant fel a lépcsőről, mint ha kilőtték volna egy ágyúból. Villámgyorsan megfordult. Meglátta őt. 
Meglátta azt. 
Lassan közeledett felé, Corey pedig megdermedt a félelemtől. 
 - M... Mit akarsz tőlem? - kiáltotta, de a lány nem válaszolt. Csak nézett rá a maszkja mögül a feneketlen mélységű szemeivel, és természetellenes könnyedtséggel haladt Corey felé, aki momentán meg sem tudott mozdulni. 
 - Válaszolj!! - üvöltött rá mégegyszer. Hangját meggyengítette a félelem, így csak egy szánalmas nyávogásnak tűnt, mintha egy elkényeztetett tinédzser lenne. A lány a lépcső tetején megállt. Corey nagyot szívott a cigijéből, és értetlenül, rettegve állt - ő biztos volt abban, hogy - valami borzalmas helyzet kellős közepén. 
Épp újabb kérdésre nyitotta volna száját, mikor a semmiből egykori táncpartnere mellett felbukkant egy másik lány. Ugyan olyan mély, sötétbarna szemekkel, mint az előző. Ugyan olyan maszkban. Majd feltűnt mellettük még egy. És mégegy. Perifériás látásából egyre több mozgásra lett figyelmes. Szétnézett, minden irányba maga körül. 
Körbevették.
Minden lány más volt; más volt a hajuk, a ruhájuk, a magasságuk, a testalkatuk, de volt bennük valami közös; a szemeik, és a maszkok. 
Corey soha életében nem rettegett ennyire még. Remegő ujjai közül kiesett a cigarettája, de már ez sem foglalkoztatta. Érezte, ahogy a hideg, a fagy a gyomrából indulva átjárja az egész testét. Teljesen megbénult a félelemtől. 
Visszafordult az első lány irányába, aki erre ismét megindult felé lassan, és vele együtt az összes teremtmény, akik körülvették a férfit. A szíve úgy kalapált a mellkasában, hogy azt várta, kiugrik a helyéről, és elszalad. Bal kezével oda is kapott, hátha úgy a testében tudja tartani, de ettől nagyobb mozgásra nem volt képes. 
  - Ne... Kérlek, ne.... - nyögte remegő hangon, de az őt körülvevő lányokat ez nem érdekelte. Egyszerre nyúltak az arcukat fedő maszkhoz, ahogy közeledtek felé. Egyszerre vették le, és dobták őket a földre. 
Nem volt már több mély, barna szem. 
Nem volt már több álarc. 
Nem volt ott arc. 
Corey több tucat lányt látott maga felé közeledni, arcuk helyén egy koponyával. A félelem fagyos érzete a testében teljesen rátelepedett a tüdejére, és nem bírta tovább; elsírta magát. 
Már csak egy karnyújtásnyira vannak!
Tudta, hogy innen nincs menekvés. Üvöltözött. Kérte, hogy engedjék el. Kiabált segítségért is. Hasztalan volt. Akkor és ott már teljesen hasztalan. 
Megragadták. 
A bálterem előtti üres parkban még percekig visszhangzott a sikoltása, de senki nem volt, aki hallhatta volna.