Ha szárnyam volna

Földhözragadt, törött ember.

Ez vagyok. Így élek itt lent.

Ökölbe szorult kezeimből

A vér egyre csak csepeg.

Térdre roskadva bámulok fel.

Az eső mossa arcom, könnyem,

Akörül forog minden gondolatom,

Hogy szállni kíván a szívem.

S ha szárnyam lenne, szállnék. 

Szállnék az esőben, szélben. 

Nem érdekelne, hogy vihar, villám,

Vagy átok darabokra tépne. 

Ha szárnyam lenne, szállnék. 

Szállnék a jó időben, nappal,

Mint egy szelíd kismadár

Mindent hátrahagyva. 

Mert ha szárnyam lenne, szállnék,

Nem törődnék a lenttel. 

Repülnék, míg a szárnyam, testem

Bírja erővel, lélegzettel. 

Ha szárnyam lenne, szállnék. 

Soha nem le, csak fel. 

Célba venném a nagy Napot,

És repülnék, míg lehet. 

Ha szárnyam lenne szállnék

Fel, feljebb. Nem lenne határ.

Nekimennék az égnek, ahol 

Rajtam kívül egy madár se jár.

Ha szárnyam lenne, szállnék

Még feljebb, és tovább! 

Ha érezném, hogy meghalok

Se lenne megállj. 

Ha szárnyam lenne, szállnék.

Bele a Napba, hogy elégjek.

Mert utolsó pillanatomban

Szállva látott a végzet. 

Ha szárnyam lenne, szállnék. 

Akkor is, ha már nem lehet,

Épp ezért ha vége van

Zuhannék a földre le. 

Akkor is, ha szárnyam lenne. 

Esnék csak tovább. 

Eltörött fent a nagy szélben,

Mert rossz emberre bízták. 

Aztán a földre esnék, puffannék.

Darabokra törne bennem minden.

Csak feküdnék, lehunyt szemmel,

És soha többé nem állnék fel.