Fény

Liheg a magány a sötét szobában,

Ahogy ülök a sarokban, a falat bámulva,

Várva valamit, egy csepp esszenciát,

Hogy az élet valami másba forduljon át.

Nincs kedvem felállni, vagy tenni érte bármit.

Kinőttem a fényből, s csak nézem ahogy ázik

Tintába mártott szívem; még egy utolsót sóhajt,

Közben minden porcikám gyors halált óhajt. 

Hidegek a falak, nem védenek a széltől,

A plafonról mint az átok zuhog az eső.

Körülnéznék, de itt lent mindent láttam,

És el se várom, hogy ezt bármi megvilágítsa.

De ahogy ülök, ki tudja, hogy mióta, 

Furcsa dolog történik, s a szoba

Ablakán berepül egy picike fénygömb,

Fürgén cikázva, sárgán, és úgy dönt,

Odaáll elém. Megvilágítja az arcom,

Én meg csak tátott szájjal, kérdőn bámulom;

,,Hát Te meg mi vagy? Mit keresel itt?"

S lassan nyújtom kezem, hátha megérint.

Ujjam eléri, de egyből el is rántom,

Ahogy kezembe vág érintésétől a kínzó fájdalom.

Ő pedig, megriadva, elkezd gyorsan körözni,

Majd mint fáklya, kifelé az utat mutatni.

,,Várj!" Szólok utána, de észre sem veszi,

Folytatja fénylő útját a szobából ki.

,,Ezt nem engedhetem." Mondom magamnak,

S minden erőm összeszedve, mint sebzett vad,

Feltápászkodok a sarokból, és utána indulok

Bolondként követke egy buta, fájó fényfoltot.

Útja kiszámítható; ki a szobából, le a lépcsőn gyorsan,

Én pedig remegő lábakkal, roskadozva 

Követem. Hisz nem tudom, mikor láttam,

Vagy egyáltalán éreztem ilyet - fényt - utoljára.

,,Állj meg, kérlek! Gyere vissza! Ne menj!" 

Kiáltok utána, gyenge, remegő hangon, s egyszer

Hirtelen megáll, egy cella közepén,

Nyugodtan, lebegve, és érzem, ahogy néz.

Én meg nem értem. Keresem, hogy hol vagyok,

De rajta kívül szinte minden sötét, mint a korom.

Látom a lyukat a falon, az ajtót; rajtuk rács,

A kis gömb pedig hívogat, és érzem, hogy vár.

Érzem, hogy nem kellene mennem. Többé nem.

Mégis azon kapom magam, hogy lassan, de lépek,

Lépdelek előre, fáradtan, be a cellába,

Kezemen érezve még azt a fájdalmat,

Amit egy érintése okozott. De nem érdekel.

Belépek hozzá, s ahogy nehezen letérdelek

Kattan mögöttem a rács; be vagyok zárva.

Meg sem fordulok, csak nézem, ahogy az árva

Gömb lebeg előttem, és oly nyugodtan hívogat,

Szemem le sem véve róla a hideg padlón közelebb húzódtam.

,,Sejtem, hogy mi vagy Te. Galád egy jószág.

Kellene... de mégsem haragszok Rád. 

Te vagy az egyetlen, aki képes életre bírni;

Most pedig legyen erőd velem meghalni."

Megragadom két kezemmel, s csak mosolygok,

Ahogy minden porcikám eléri a fájdalom;

De már nem érdekel. Remegő kézzel szívemhez szorítom,

És csendben üvöltve várom, hogy egyikünk elporladjon.