Céltalan

Minden egyes lélegzetvétellel

Egyre gyengébb és gyengébb lettem. 

Kell a váltás; gondoltam, úgyhogy

Csináltam teát, epreset, amivel unott

Képpel elindultam a bejárathoz

A szándékkal, hogy elszívok 

Egy cigit. Vagy kettőt. Inkább

Kettőt, hogy ne kelljen korán

Visszabattyognom a szobám

Csendjét hallgatni. 

Mert nem bírom. 

Csak mered rám a négy fal, kussolva,

Én meg tűröm, ameddig lehet, mert ha

Változtatni akarok, meg is kell mozdulnom,

Vagy legalább tennem valamit; vagy mondanom

Valakinek, amit nem szeretnék. De hatásos. 

Jobb, mint szakadó a húrok,

Amiket vérző kezekkel tartok

Náluk. Nálatok. 

Gyengék. Nem rezegnek, vagy dalolnak.

Félek hozzájuk érni, javítani; mi van, ha elszakadnak? 

Mert ennyim van. A görcsös, maró

Ragaszkodás, ami igazán ha jó 

Lenne, nem fájna. És én nem félnék. 

Vagy nem látnád, hogyha élnék

Jobb ember lennék. 

Mire leértem, láttam, hogy ez ugyanaz. 

Nem a falak, vagy a cuccok, hanem sok fa

És a szürke ég bámul rám szomorúan. 

Sehol senki.

Néhány járókelő. Számít? 

Mint egy nagy járvány után maradt

Üres bolygó egyetlen megmaradt

Túlélője ragadtam itt,

És kurvára nem tudok mit csinálni. 

De van teám. Iszok is. 

Meg csak rágyújtok,

Ha már ott vagyok.

Pedig hideg van. Reszketek. És fázom. 

De csak ülök, lassan iszok, nem is látom,

Hogy hopp! Egy fél doboz cigi, 

És három órányi tömény semmi

Bánta azt, hogy kitettem a lábam 

A szarból. Mert ez egy szar. 

És ide jövök majd vissza,

Ha végeztem. 

Hogy majd ugyan ezt folytassam.

A semmit. A senkivel. Nem mondja, 

Vagy teszi, amire szükségem van.

Vagy lenne? Azt hiszem. Csak

Egyedül vagyok. 

És inkább itt maradok. 

Inkább itt lent, ebben a kurva

Hidegben, nézve, hogyan hullnak

A levelek, méltósággal. 

Mert ennyit tudok.

Hogy inkább itt dadogok

 Egy szaros papíron

Mert ha nem teszem, odafent

Megint egyedül maradok.