Már csak egy
Egy rövid, udvarias, ám igen kellemetlen csevegés után a portással sikerült feljutnom az emeletre. Az ajtó előtt állok, és kicsit habozok, mielőtt kopognék. Eszembe jut a számtalan alkalom, mikor a bejárat előtt álltam. Hol egy virággal, hol egy verssel, hol egy pizzával vagy egy sörrel - minden egyes pillanat, amikor tudtam, hogy odabent azt várják, hogy kopogjak, és ajtót nyithassanak nekem, hogy aztán életem legboldogabb perceit élhessem át.
Elmosolyodok, bár arcizmaim rakoncátlankodnak. Érzem, hogy a szemgödreim kezdi elborítani a forróság, és homályosodni kezd a látásom. Gyorsan megrázom a fejem, megdörzsölöm a szemeim, és veszek egy nagy levegőt; hogy ne tudjam magam meggondolni. Gyorsan kopogok. Amint elhúzom a kezem, úrrá lesz rajtam a félelem, és azon gondolkodom, hogy el kellene futnom, de dermedt állapotom a segítségemre van - ott maradok az ajtó előtt, és közben arra gondolok, hogy meg kell tennem.
Már hallom azokat a bizonyos lépteket a falon túl. Futni is túl késő lenne. Egy kicsit bánom is. Kényelmesebb lenne otthon ülni, és csak agyalni ezen az egészen addig, amíg bele nem bolondulok. De nem csak futni, agyalni sincs már sok időm, a léptek egyre közelebbről hangzanak.
Jobb kezem a zsebemben lévő revolverre teszem.
Nyílik az ajtó. Először meglepődik - inkább megijed -, aztán őszinte örömmel a tekintetében rám mosolyog, és kedvesen a nyakamba borul, majd beinvitál. Még az illata is olyan, mint régen, az emlékek pedig sorra törnek elő belőlem a gerincemet végigkarcoló hideggel, s nem tudom, melyiktől, de megremegek. Mögötte lépek be, becsukva magam mögött az ajtót, aminek jellegzetes kattanása int egy indítógomb zúdít rám mindent, ami valaha történt itt; a reggeli írások egy kávé mellett; a késő esti meggyborozások; az asztalon szanaszét szórt jegyzetek; majd a viták, a problémák, és az út, amin lépkedve idáig jutottunk.
Éppen mesél valamit, de nem figyelek. Mint egy bolond, mosolyogva húzom végig ujjam a bútorokon, hogy még egyszer pontosíthassam emlékeim a helyről, hiszen most látom utoljára. Megkínál egy kávéval, amit elfogadok, közben szabadkozik a rendetlenség miatt, mint mindig, de ez most sem áll többől, mint pár mosatlan pohár az asztalon, valamint egy üveg pia. Mindig ezt csinálta. Mástól soha nem várta el, hogy tökéletes legyen, magától viszont megkövetelte, és azt hitte, hogy mások is megteszik.
Lefőzi a kávét. Beízesíti nekem, mert tudja, hogy szeretem. Meg is ejt egy poént, miszerint egy kis kávé ömlött a cukromra. Nevetek, mintha még mindig ugyan olyan vicces lenne, mint régen volt.
Kérdez. Mi történt velem? Merre jártam, mióta... Válaszolok. Elmesélem, milyen jó az életem, mennyire jól érzem magam, és hogy milyen elégedett vagyok az életemmel, közben megveregetem fejben a saját vállam; jobban hazudok, mint gondoltam.
Érdeklődöm én is. Hogy érzi magát? Van-e valakije? A barátaival mi újság? Vicces sztorikba kezd, lábaid felhúzza maga mellé a fotelre. Mosolyog, néha elneveti magát, van, amit alig tud befejezni, én meg bamba mosollyal nézek rá, és hosszú idő óta először érzem azt, hogy élek. Ahogy bámulok rá, elkezd úrrá lenni rajtam egy borzasztó érzés; a bűntudat, a fájdalom, a bosszúvágy, és a szeretet mintha egyszerre tombolna a tüdőmben, közben pedig agresszív démonként kúszik fel torkomon a sírás, aki karmaival csimpaszkodik egyre feljebb, és iszonyat nagy erőfeszítések árán, de sikerül bent tartanom.
Feláll, hogy elmosogassa a poharakat. Amint odaáll a mosogatóhoz, pár lépésnyire mögötte megállok, előveszem a revolverem, és remegő kézzel a fejéhez tartom. Megérzi, hogy valami nincs rendben. Elzárja a csapot, megereszkednek a vállai. Leteszi a poharakat, és megfordul. Szomorúan néz a szemembe, és minden egyes másodperc olyan, mintha Ő lőne meg engem. A kezem egyre jobban remeg, a látásom kezd homályosulni, ahogy a könny próbál magának utat törni. Az Ő szemében is látom csillogni a könnycseppeket. Látom még, ahogy a testét szinte rázza a félelem, úgy reszket, de leplezni akarja. Nem akar gyengének tűnni. Nem akar félni. Nem akar félni tőlem.
Csak nézem, és egyre nehezebb a fegyver. Egyre nehezebb meghúzni a ravaszt, de tudom, hogy meg kell tennem. Meg kell, hogy vége legyen. Vagy egyszer ölöm meg Őt, vagy minden egyes nap minden egyes percében én fogok újra és újra meghalni.
A könnyeim utat törnek maguknak teljesen, megragadom a fegyvert a másik kezemmel is, és egy hangos kiáltás kíséretében elsütöm a fegyvert.
Bumm!
Teste hangos puffanással zuhan a földre, vére több helyen nyomot hagy a konyhában; a falon, a padlón, a mosogatóban. A golyó egyenesen a homloka közepén találta. Amint meghúztam a ravaszt, elengedtem a fegyvert, és én is a földre zuhantam.
Az emlékek, az érzelmek, a fájdalom, minden, abban a pillanatban, ahogy a földre érek, egyszerre törnek elő belőlem, hangos zokogás formájában, s közben egy mondat visszhangzik a fejemben.
Vége van...
Elmosolyodok, bár arcizmaim rakoncátlankodnak. Érzem, hogy a szemgödreim kezdi elborítani a forróság, és homályosodni kezd a látásom. Gyorsan megrázom a fejem, megdörzsölöm a szemeim, és veszek egy nagy levegőt; hogy ne tudjam magam meggondolni. Gyorsan kopogok. Amint elhúzom a kezem, úrrá lesz rajtam a félelem, és azon gondolkodom, hogy el kellene futnom, de dermedt állapotom a segítségemre van - ott maradok az ajtó előtt, és közben arra gondolok, hogy meg kell tennem.
Már hallom azokat a bizonyos lépteket a falon túl. Futni is túl késő lenne. Egy kicsit bánom is. Kényelmesebb lenne otthon ülni, és csak agyalni ezen az egészen addig, amíg bele nem bolondulok. De nem csak futni, agyalni sincs már sok időm, a léptek egyre közelebbről hangzanak.
Jobb kezem a zsebemben lévő revolverre teszem.
Nyílik az ajtó. Először meglepődik - inkább megijed -, aztán őszinte örömmel a tekintetében rám mosolyog, és kedvesen a nyakamba borul, majd beinvitál. Még az illata is olyan, mint régen, az emlékek pedig sorra törnek elő belőlem a gerincemet végigkarcoló hideggel, s nem tudom, melyiktől, de megremegek. Mögötte lépek be, becsukva magam mögött az ajtót, aminek jellegzetes kattanása int egy indítógomb zúdít rám mindent, ami valaha történt itt; a reggeli írások egy kávé mellett; a késő esti meggyborozások; az asztalon szanaszét szórt jegyzetek; majd a viták, a problémák, és az út, amin lépkedve idáig jutottunk.
Éppen mesél valamit, de nem figyelek. Mint egy bolond, mosolyogva húzom végig ujjam a bútorokon, hogy még egyszer pontosíthassam emlékeim a helyről, hiszen most látom utoljára. Megkínál egy kávéval, amit elfogadok, közben szabadkozik a rendetlenség miatt, mint mindig, de ez most sem áll többől, mint pár mosatlan pohár az asztalon, valamint egy üveg pia. Mindig ezt csinálta. Mástól soha nem várta el, hogy tökéletes legyen, magától viszont megkövetelte, és azt hitte, hogy mások is megteszik.
Lefőzi a kávét. Beízesíti nekem, mert tudja, hogy szeretem. Meg is ejt egy poént, miszerint egy kis kávé ömlött a cukromra. Nevetek, mintha még mindig ugyan olyan vicces lenne, mint régen volt.
Kérdez. Mi történt velem? Merre jártam, mióta... Válaszolok. Elmesélem, milyen jó az életem, mennyire jól érzem magam, és hogy milyen elégedett vagyok az életemmel, közben megveregetem fejben a saját vállam; jobban hazudok, mint gondoltam.
Érdeklődöm én is. Hogy érzi magát? Van-e valakije? A barátaival mi újság? Vicces sztorikba kezd, lábaid felhúzza maga mellé a fotelre. Mosolyog, néha elneveti magát, van, amit alig tud befejezni, én meg bamba mosollyal nézek rá, és hosszú idő óta először érzem azt, hogy élek. Ahogy bámulok rá, elkezd úrrá lenni rajtam egy borzasztó érzés; a bűntudat, a fájdalom, a bosszúvágy, és a szeretet mintha egyszerre tombolna a tüdőmben, közben pedig agresszív démonként kúszik fel torkomon a sírás, aki karmaival csimpaszkodik egyre feljebb, és iszonyat nagy erőfeszítések árán, de sikerül bent tartanom.
Feláll, hogy elmosogassa a poharakat. Amint odaáll a mosogatóhoz, pár lépésnyire mögötte megállok, előveszem a revolverem, és remegő kézzel a fejéhez tartom. Megérzi, hogy valami nincs rendben. Elzárja a csapot, megereszkednek a vállai. Leteszi a poharakat, és megfordul. Szomorúan néz a szemembe, és minden egyes másodperc olyan, mintha Ő lőne meg engem. A kezem egyre jobban remeg, a látásom kezd homályosulni, ahogy a könny próbál magának utat törni. Az Ő szemében is látom csillogni a könnycseppeket. Látom még, ahogy a testét szinte rázza a félelem, úgy reszket, de leplezni akarja. Nem akar gyengének tűnni. Nem akar félni. Nem akar félni tőlem.
Csak nézem, és egyre nehezebb a fegyver. Egyre nehezebb meghúzni a ravaszt, de tudom, hogy meg kell tennem. Meg kell, hogy vége legyen. Vagy egyszer ölöm meg Őt, vagy minden egyes nap minden egyes percében én fogok újra és újra meghalni.
A könnyeim utat törnek maguknak teljesen, megragadom a fegyvert a másik kezemmel is, és egy hangos kiáltás kíséretében elsütöm a fegyvert.
Bumm!
Teste hangos puffanással zuhan a földre, vére több helyen nyomot hagy a konyhában; a falon, a padlón, a mosogatóban. A golyó egyenesen a homloka közepén találta. Amint meghúztam a ravaszt, elengedtem a fegyvert, és én is a földre zuhantam.
Az emlékek, az érzelmek, a fájdalom, minden, abban a pillanatban, ahogy a földre érek, egyszerre törnek elő belőlem, hangos zokogás formájában, s közben egy mondat visszhangzik a fejemben.
Vége van...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése