Sötét lélek erdeje

 Lassan kinyitottam a szemem. Ébredés utáni lágy homályon keresztül próbáltam tekintetemmel kitapogatni, hol is vagyok nagyjából. A Hold ezüstös csillogását véltem felfedezni a fölém magasodó fák lombjai között. Megerőltettem magam, és felültem, aztán fájdalmas felismerésemben felnevettem, már ha azt a torz, rövid sóhajt nevetésnek lehet nevezni, ami elhagyta a torkomat, s nyomban utána éles fájdalom hasított a mellkasomba. Odakaptam a kezem; meleg, sűrű folyadékot véltem felfedezni - saját véremet.
  Ezt nem hiszem el.
  Újra itt. 
  Régi, beforrottnak hitt sebeim szakadtak fel újra. Ez történik, ha az ember szembenéz a démonaival.
  Hideg volt;a cseppet sem megnyugtató fajta. Maga a félelem. Nem hagyhattam azonban, hogy megbénítson, ezért roppant kínok között ugyan, de felálltam, hogy körülnézzek a gyatra, szürke fényél, fáradtan lihegve. Lelkem sötét erdeje tárult fel ismét előttem, és úgy éreztem, hogy itt ragadtam. Se egy ösvény, se egy bátran kalauzoló, pislákoló lángocska. Belül őrült, gyenge, elkeseredett nevetés rázott - vagy sírás? Magam sem tudom. Már eltűnt a határ a kettő között.
  Kezdtem annyira megtalálni magam, hogy elkezdjek gondolkodni azon, mit kellene tennem, mikor a hátam mögött félelmetes morgás zavarta meg a félő csendet. Megfagyott bennem a vér; ismertem a hangot, lassan mégis felé fordítottam szemeim. Vörösen izzó, gyilkos szempárt láttam a sötét folt közepén.
  Hát újra találkozunk - gondoltam, de nem fordultam teljesen felé.
  Még nem vagyok készen a csatára. Testem mintha érzéketlenebbé vált volna a fájdalomra. Éreztem, hogy nincs más mód.
  Futás! 
  Megindultam az ellenkező irányba. Rohantam, sérülten, görnyedve, gyökereket átugorva, nem törődve az arcomba csapó ágakkal - a rettegés sokkal nagyobb volt, mint a kín, mit éreztem.
Nem pillantottam hátra, de éreztem a testemet kegyetlenül szaggató fájdalmon is túl, hogy követ; ott lohol a nyomomban. Hangosan, szabálytalanul szedtem a levegőt, és tudtam, hogy pillanatokon belül elér a vég.
Vagy a démon öl meg, vagy a menekülésbe halok bele.
  Évekig rohantam megállás, ösvény, segítség nélkül, nyomomban a döggel, egy nyugodt hely után kutatva - de bárhová léptem, akadálytalanul követett. Ha belassultam, alattomos vágásokat ejtett a hátamon; ha túl gyors lettem, én magam mélyítettem sérüléseimet.
   Talán sosem lesz vége. Nyögtem magamnak, mikor szemem előtt feltűnt egy kör, hol nem nőttek fák, és a Hold fénye teljesen megvilágította.
  Ez lesz az! - éreztem, és a tisztás közepére vetettem magam. Megálltam, és abban a másodpercben éreztem, hogy legyőzött a fájdalom. Ha akartam volna sem tudtam volna újra futni.
  Ezért megfordultam. Ő utánam ugrott, néhány méterrel előttem megállt. Szemével minden sérelmem kínját a lelkemre zúdította, de ellenálltam, amennyire egyre gyengülő akaratommal csak tudtam.
Mire gondoltam? Azokra a szép emlékekre, amikért megküzdöttem vele már sokszor.
És miért álltam meg?
A Remény miatt. A sötét erdő tisztásán ott pislákolt bennem valami, ami minden porcikámat a sötétség ellen hangolta. Kihívóan elmosolyodtam, lenéző tekintetét állva, ugrásra készen.
Szinte ordítottam belül - Gyere csak! 
Meghallotta, és nekem rontott. Én pedig neki.
Esélyem sem volt. Karmaival ott mart belém, ahol csak tudott, én pedig szánalmasan, de elszántan próbáltam visszatámadni puszta két kezemmel.
Millió sebből véreztem, testem talán már mozogni sem tudott.
  De nem engedte a pislákoló gyertyaláng, hogy feladjam. Úgy égette a szívem, hogy nem tudtam megáálni. Küzdöttem, mert hittem, hogy lehet még jobb - hogy lehet még fordulat.
  De tudtam, ha szétmarcangol, legalább mindent megtettem, hogy abban a sötét erdőben egyszer újra süthessen a Nap.