Az Élet

  Húztam egy nagyot a kezemben lévő whisky-s üvegből, miközben instabilan támolyogtam a házak között. A kocsmával szembeni lakótelepen dülöngéltem a sötétben. A torkomat égető korty után mintha a gyomromban lobogó tüzet szerettem volna oltani, előhalásztam egy cigit és a gyújtót, a jellegzetes kattanás után pedig megkönnyebbülten sóhajtottam egy füstfelhőt a semminek.
  Kellemes hideg nyári éjszaka volt, ezért megengedhettem magamnak, hogy csak egy farmer, egy póló és egy bőrmellény legyen rajtam egy hangosan kopogó wescoval.
  Már arról sem igen volt fogalmam, hogy mit is kerestem tulajdonképpen abban a kocsmában, az pedig, hogy kivel voltam, abszolút megválaszolhatatlannak bizonyult részemről. Abban voltam csak biztos, hogy a kocsma nem lehetett túl drága - ellenkező esetben képtelen lettem volna magam eljuttatni arra a szintre, hogy a menéssel is alapvető problémáim legyenek. Bármennyire is volt kemény feladat, sikeresen tudtam emelni egyik lábam a másik után; pont, mint a horribilis mennyiségű piás poharat.
  Alkoholszagú füstöt árasztva lépkedtem oda az egyik ház ablaktalan falához, hogy hátamat nekivetve leüljek. Egyik lábamat behajlítottam, és mint egy rakás szerencsétlenség ültem ott, számban egy lógó cigarettával, mert még annyi erőm sem volt, hogy a karomat emelgessem állandóan. Ez volt az oka annak, hogy a jobb kezemben lévő üvegből sem fogyott túl sok.
  Úgy nézett ki, egyedül maradtam, és én úgy éreztem, hogy ez így van rendjén. Fejemet is hátradöntöttem, és néztem a sötétben úszó parkot. Néha úgy éreztem, hogy a park is figyel engem. Betolakodó vagyok a területén, és megzavartam a nyugalmát, tehetetlen dühében pedig ő sem képes másra, csak arra, hogy szúrós szemekkel bámul és próbál kiutálni saját magából. Ezeket a szúrós szemeket a lámpákban véltem felfedezni. Ha valóban a lámpák voltak azok a szemek, akkor igen hamar megbarátkozott velem, tekintete nyugtató volt inkább, mint haragvó, és ahogy a látásom kezdett hozzászokni a fényviszonyokhoz, úgy tűnt, ő lesz egyre fényesebb, hogy lássak mindent, ami esetleg be akar tolakodni - ezúttal már az én személyes szférámba is. Persze butaság lenne azt hinni, hogy túl sokat tehettem volna bárki ellen, azért jól esett, hogy a lehetőségem meg van arra, hogy ne legyek teljesen védtelen.
  - Kösz, haver! - nyögtem halkan, mire az egyik lámpa egy másodpercre elsötétedett, majd újra világítani kezdett, mintha kacsintott volna. Ezt azonban beszámítottam annak, hogy részeg vagyok, és hallucinálok.
  A világ mintha igazolni szerette volna a védő parkot, egy embert küldött, aki hozzám hasonlóan enyhén botladozva jött a házak között. Felém. Ez elég okot adott még nekem is a csodálkozásra; ez azonban nem volt több, mint a tátott szájjal való bambulás közben gyenge, zsibbadó ajkaim közül kiszűrődő ,,Miafaszez?", és hozzá hasonló kifejezések, felállásról pedig még csak szó sem lehetett. A közeledő teremtmény végül csak elért hozzám. Egy leányzó volt az; farmerban, mellényben, egy üveg whiskyvel a kezében. Megállt előttem az enyémhez hasonló meglepődéssel, közben némán csodáltuk egymás barna szemét. A ránk ereszkedő csend azonban nem volt kínos, én azonban eleget ittam ahhoz, hogy megtörjem.
  - Éljen soká az alkoholizmus! - közben felemeltem az üveget, amennyire ültő helyemben tudtam, ő pedig, mint aki csak erre vár, a saját üvegét hozzákoccintotta az enyémhez, majd leült. Ennek örömére mind a ketten nagyot húztunk az üvegből. Már szinte semmit nem éreztem, miközben ittam. Legalábbis semmi rosszat. Mintha tisztultam is volna valamennyit. Rajta sem látszott, hogy különösen megviselte volna; csupán bámulta a csillagokat. Néztem, ahogy ott ült mellettem. Gyönyörű volt. Utána én is a csillagokra emeltem tekintetem. Szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam, mit is kellene.
  - Hogy hívnak? - reflexszerűen csúszott ki a számon, és butának is éreztem magam, még saját magamhoz képest is; pedig az a szint igencsak mélyen van.
  - Júlia. És Te? Tibor, Gábor? - kérdezte mosolyogva.
  - Miért pont erre tippelsz, kisasszony? - értetlenkedtem.
  - Amennyit iszol, a nevedben is szerepelnie kell az alkoholnak. - felnevettem.
  - Díjazom a humorod, és az intelligens kritikádat, de Luinak hívnak.
  - Ez esetben örvendek, Lui! - a kezét nyújtotta felém. Megfogtam, a számhoz emeltem, és megcsókoltam.
  - Nem úgy, mint én, Júlia. - színpadiasan legyezni kezdte magát.
  - Óh, micsoda lovag!
  - Bizony, ráadásul még inni is szeretek! - súgtam oda neki. Mind a ketten nevettünk. Még a park is helyeslően mosolygott, mint aki büszke arra, hogy ezt ő hozta össze. Pedig hány párt láthatott már itt ölelkezni! Mégis ránk volt a legbüszkébb. És még csak nem is voltunk pár.
  - Te az a típus vagy, akit nagyon tudnék szeretni. - lökte be lazán, én pedig még lazább voltam.
  - Ha nem lennék ilyen ocsmány, igaz? - kérdeztem
  - Pontosan! - válaszolt nevetve. Megemeltem az üveget mosolyogva.
  - Erre inni kell! - mind a ketten ittunk egy kortyot. Kicsit mintha fejen vágtak volna, de alig tartott tovább egy pillanatnál.
  - Miért nem ismertelek meg hamarabb? - felnézett az égre, úgy felelt.
  - Nem úgy kellett történnie. - elgondolkodtam azon, amit mondott, közben mereven bámultam magam elé. A park mosolya ekkor mintha megváltozott volna. Hideggé vált. Egyáltalán nem volt kellemes. Elfogott a félelem. Júlia nyugtató szuszogása sem nyújtott menedéket. Megpillantottam valamit. Két alakot pillantottam meg a lámpafény alatt. Ez azonban már nem a fedezék miatti felfedés volt. Kárörvendő, diadalittas felfedése valami szörnyűségnek. A két sötét alak felénk közeledett. Elértek. Megálltak előttünk. Kalap volt mindkettejük fején. Magasak voltak, szélesek, hosszú fekete kabátba bújtatott testük pedig olyan volt, mint a lidércek aurája. Az arcukat egyáltalán nem lehetett látni, csak érezni. A kisasszony mintha észre sem vette volna őket.
  - Tiszteletem az uraknak! - üdvözöltem őket gúnyosan, jelezve, hogy nincs keresnivalójuk itt. Szememet nem tudtam róluk levenni, és éreztem, hogy mellettem már Júlia is őket bámulja, halvány, szomorú mosollyal.
  Nem túl kedves üdvözlésemre nem túl kedvesen elővettek két revolvert, és rám szegeszték.
  - Az értékeid. - mondta az egyik. Feléjük nyújtottam az üveget, de előtte bedobtam egy újabb cigit a számba.
  - Nem kell a pia. - nyomatékosításképpen mondatuk végén kattintottam a gyújtót, mintha az lett volna a mondat végi írásjel. Aztán zsebre vágtam, és rájuk fújtam a füstöt.
  - Akkor sajnálom, de csak az életem van. - nyögtem egy füstfelhővel.
Bólintottak. 
  - Épp elegendő. - egy másodpercre lehunytam a szemem. Az alatt a másodperc alatt pörgettem végig a védekezésre való képtelenség fájdalmát. Oldalra fordultam, és mélyen Júlia szemébe néztem. Még mindig szomorúan. Úgy fúrta tekintetét az enyémbe, mintha örökre meg akarta volna jegyezni azt, amit akkor látott.
  - Ilyen, mikor a szerelem és a halál megölelik egymást. - bólintott, és egy magányos könnycsepp gördült le az arcán. Megfogta a kezem. Megszorította.
  - Jó éjszakát, Lui! - ismét lehunytam a szemem a hideg, már gonoszan nevető parkban. Éreztem, hogy újra kacsint egyet. Hallottam, ahogy meghúzták a ravaszt.
Éreztem, ahogy a két golyó belefúródik a koponyámba és szétroncsolják az agyam. Egy csepp könny, és egy fertelmes kacaj lett a sírommá.
S most fázom. Rettenetesen. A whisky nem fogy már el soha, és a cigit sem szívja el senki.

  - Miért nem ismertelek meg hamarabb? 
  - Nem úgy kellett történnie. - Örökké visszhangzik ez a két mondat a parkban.