Körbe-körbe
A semmi közepén ébredtem. Legalábbis azt gondoltam először. Mielőtt kinyitottam volna a szemem, megpróbáltam a testemet behatárolni. Ahogy tisztult a tudatom, úgy kezdett el egyre jobban sajogni minden egyes porcikám. Csak ekkor vettem észre, milyen idétlen pozícióban fekszem a földön. A lábamon csizma, valami farmer, egy vékony pulóver, és a kabátom. Már voltam annyira éber , hogy eljutott a tudatomig, hogy csodálkoznom kellene. Gyengén elnyögtem valamilyen beazonosíthatatlan káromkodást, és kinyitottam a szemem. Közvetlen felettem semmi más, csak a felhős, éjszakai ég. Majdnem elkiabáltam magam, aztán felpattantam fekvő helyzetemből. Azt hittem, van bennem annyi erő, hogy fel is tudjak állni, de félúton visszazuhantam térdre. Éles, borzalmas fájdalmat éreztem a hasamban. Odakaptam a kezemmel, de nem éreztem sebnek nyomát. Mégis, mintha a bőröm végig égették volna azon a részen.
Képtelen voltam rendes, mély levegőt venni, ugyanis minden mozdulat után a fájdalom ismét belenyilallt a hasfalamba. Bal kezemmel segítettem magam, hogy fel tudjak állni, közben szemem körbefuttattam a terepen. Egy park kellős közepén térdeltem. A parkot házak vették körbe, és több út is vezetett kifelé. A lámpákra égők voltak tekerve, tipikus karácsonyi lázban égő kisvároshoz méltóan. Ahogyan a szemem és testem kezdte megszokni maga körül a külvilágot, éreztem, hogy fázok. Összehúztam magamon a fekete kabátot, melyre bársonyos porként ült le a friss hó. Hó borította a parkot, a házak tetejét, és még mindig szállingózott. Ahogy felnéztem a sötét égre, pár magányos hópihe hullott a szemembe.
Gőzöm nem volt arról, hogy hol vagyok - mégis, mintha már milliószor jártam volna azon a helyen. Talán ez volt az oka annak, hogy a félelmem és ijedtségem kicsit alábbhagyott, kíváncsiságommal ellentétben. Reszkettem. Éreztem, hogy mennem kell, de nem éreztem, hogy hová. Mintha csak egy teszt lennék a világon, aminek nincs joga a tartozáshoz. Még ahhoz sem, hogy valaki utat mutasson neki. Találomra kiválasztottam egy utat a házak között, majd nehéz léptekkel elindultam felé. Csizmám talpa alatt ropogott a hó, lábnyomaim jegyezték meg az utat mögöttem. Orrom és arcom kezdett egyre hidegebb lenni. Már attól is fájt, ha hozzáértem.
Ahogy haladtam, a házakra égők voltak felrakva, karácsony alkalmából; Mikulások, szarvasok, aranyszínű gömbök, millió színes kis pont, hol igényesen, hol igénytelenül. Minden ablakból kiszűrődött a sárga, meleg villany fénye. Milyen jó lehet ott bent ülni, az otthonban! Vajon hol van az enyém? Mikor találok rá? És merre keressem egyáltalán? - mielőtt elkezdhettem volna a választ keresni, elhessegettem a kérdéseket is. Féltem, hogy senki nem tud rájuk felelni, és még a reményem is elvész. Tekintetem elfordítottam a házakról, csak előre néztem, mely legalább annyira bizonytalan volt, mint én magam. Jobb-e az úton megfagynom, mint kényelmesem lefeküdni valahol, és ott várni ki a végét? A felesleges szenvedés gondolata megragadt a fejemben, mint egy aljas parazita, és sehogy sem sikerült kivernem belőle. Megéri-e hiába sétálni, hogy aztán úgy végezzem, ahogyan elkezdtem?
Mintha gondolataimnak köszönhető gyengeségemet akarta volna kihasználni, a szél elkezdett velem szemben fújni, hópelyheket vágva az arcomba; a kettő együtt olyan volt, mintha millió éles karom tépné az arcomat. Megtorpantam, és megfordultam, hogy addig se az arcomat érje a hideg.
,,Ha most feladod, soha nem tudod meg, hogy mi lett volna, ha továbbmész. Nem tudhatod, mi vár az út végén. Elképzelhető, hogy halál - de nem elképzelhető, hogy az élet? Ne felejtsd el; van, aki jobban ért az élethez, mint Te!" - a bennem csendülő ismeretlen hang lángot gyújtott bennem. Azon a helyen, ahol korábban még a fájdalmat éreztem. Összehúztam magamon a kabátot ismét, és a visszaútra néztem. Lábnyomaimat eltüntette a szél, felesleges arra mennem. Szembefordultam ismét a széllel, és nagyot szippantottam a fagyos levegőből, mely úgy áramlott szét a testemben, mintha földöntúli energiát nyertem volna belőle.
A szél annyira erőssé vált, a hóesés meg olyan sűrűvé, hogy nem láttam magam előtt szinte semmit. De már annak sem láttam értelmét, hogy megálljak, és úgy végezzem, hogy meg sem próbáltam jobbra fordítani a sorsomat.
Előttem nem messze újabb fények kezdtek kirajzolódni, ahogy görnyedten haladtam előre, egyre tisztábban láttam világító testeket, és azt, hogy mi is az, ahova elérkeztem. Egy parkba értem ismét. Hasonlított ahhoz, ahonnan elindultam. Úgy éreztem, itt meg kell állnom. Mintha egy csengő szólalt volna meg bennem, melynek remény a neve. Az égők, fények, neonok szinte száz százalékig megegyeztek a másikkal, meg nagyjából az elhelyezkedése is. Középen egy kör, ahol nyáron valószínűleg virágok díszelegnek, most azonban hó födte az egészet. Ekörül egy ösvény, melyből sok másik ágazott el, s a kör alakú ösvényt padok vették körül. Pár kukát még felismertem a hó alatt.
Kezdtem lemondani arról, hogy bármit is találok itt, mikor a süvítő szél mögött fájdalmas szipogás hangja ütötte meg a fülemet. Ijedten kezdtem el forgolódni, vajon nem csak az érzékszerveim játszanak-e velem? Így pillantottam meg valamit... Valamit, ami arra késztetett, hogy ne higgyek a szememnek. A hóban két hófehér szárny ölelt körül egy testet. Tátott szájjal bámultam. Beütöttem volna a fejem? Vagy csak az idő űz velem ilyen mocskos játékot?
Elindultam felé lassan, hogy meggyőződjek arról, látomás-e, vagy valóság, ami előttem van. A szipogás egyre hangosabb és tisztább lett, a látvány pedig már kevésbé olvadt bele a hóba. Egy hölgy ült a hóban, megviselt szárnyaival védve magát a hidegtől. Amint észrevettem, hogy ez maga a valóság, futásra váltottam, és leguggoltam elé. Vállára akartam tenni a kezem, s megkérdezni, hogy mit keres itt, de amint lehajoltam hozzá, ijedten ugrott egyet, s félelemmel tele szemeit rám emelte, melyből úgy ömlöttek a könnyek, mint a nyári zápor. Megtorpantam én is, s csak lassan guggoltam le elé. Teste borzasztóan reszketett. Jobb kezemet felemeltem, nyugodtan, jelezve, hogy nem bántani akarom.
Szeméből eltűnt a félelem, de bánata és bizalmatlansága nem. Nem vette le rólam a szemét, és én sem róla. Visszaült arra a helyre, ahonnan felpattant, de fehér szárnyaival ezúttal nem takarta be magát annyira. Fehér ujjatlan felső volt rajta, több helyen kiszakadva, valamint egy fehér rövidnadrág. Haja fekete volt, és szemei is. Annyi mindent olvashat ki belőle egy ember, hogy egy élet is kevés lenne elmesélni. Rámosolyogtam, közben lassan elkezdtem közeledni hozzá guggolva. Nem fordult el, meg sem próbált menekülni. Elég közel voltam hozzá ahhoz, hogy gond nélkül megérintsem. Jobb kezem lassan elkezdtem kinyújtani felé, közben könnyesen, szipogva, mereven bámult a szemembe, kicsit értetlenül. Mintha azt mondta volna, hogy akár meg is ölhetem; nincs vesztenivalója.
Kezem a vállára tettem. Akkor éreztem csak igazán, mennyire reszket. Mintha megijedt volna érintésemtől, odakapta a tekintetét. Lassan, kezét az én kezemre csúsztatta, és újra a szemembe nézett, könnyes, ámbár hálás mosollyal a szemében. Kicsit közelebb csúszott, és teljesen szembefordult velem. Megfogta a vállán lévő kezem, és lassan a hasára tette. Ahogy hozzáértem a tenyeremmel, el akartam kapni onnan, és elrohanni az ijedtségtől. Mély vágás helyezkedett el rajta; pont ott, ahol én éreztem a fájdalmat, tapintásától pedig újra belenyilallt a kín. Kérdőn néztem rá, de ő nem válaszolt. Mintha elég lett volna neki az, hogy a hideg kezem nyugtatja a sebet, hiába volt az olyan mély, hogy egy orvos menthetetlennek nevezte volna.
Ahogy egymást bámultuk, mintha beszélgettünk volna. Szinte hallottam a kérdését a fejemben; Akarsz segíteni?
Feleltem, hogy igen, szeretnék.
Biztosan? Ezt szeretnéd?
Biztosan. Ezt szeretném.
A gondolat, hogy segíthetek neki, mintha a fájdalmamat örömmé varázsolta volna, mely szétáradt az egész testemben. Gyönyörű mosolyával az angyalom pedig mintha a hideget is távol tartotta volna tőlünk. Könnyei szinte teljesen eltűntek.
Tenyerem alatt éreztem, hogy a sebe egyre kisebb lesz, ő pedig egyre erősebb. Gyenge, remegő szárnya újra kifehéredett, teste pedig fényleni kezdett. Még nem tűnt el teljesen a sebe, kezem rajta hagytam. Közben egyik kezét a vállamra tette, s lágyan simogatni kezdte. Közelebb ült hozzám. Olyan közel, hogy arcunk majdnem összeért. Ekkor éreztem, hogy a sebe a kezem alatt teljesen eltűnt.
Vele párhuzamosan pedig éles fájdalmat az enyém helyén. El akartam venni kezemet a testéről, de csak annyi tellett tőlem, hogy a derekához csúsztattam. Lenéztem. Bal keze a jobb vállamon. Jobb kezében tőr. A tőr pedig a pontban, ahol a fájdalmat éreztem.
Testemből folyamatosan tűnt el a tartás, kezem lecsúszott róla a hóba, s kezdtem hanyatt dőlni, ő pedig lágyan segített nekem ebben. Mint egy törékeny vázát, úgy döntött le. Szemeimet az övébe fúrtam kérdőn, de nem mondott semmit, csak mosolygott. Teljesen a földön voltam, s már mozogni sem volt erőm. Éreztem, hogy egy darabig még ébren tudok maradni. Odahajolt az arcomhoz; egy csókot hagyott rajta. Leült mellém, még egy darabig nézni akartam.
Fázom. Nyögte a lelkem, reménykedve abban, hogy meghallja. Arcán szomorú mosoly terült végig, de nem reagált rá máshogy.
Fáj! Utolsó üvöltésre még összeszedte a lelkem az erejét. Teste megremegett, s egy utolsó könnycseppet még hullajtott mellém a hóba. Kezét a tőr markolatára csúsztatta, majd lassan kihúzta belőlem. Ordítani akartam, de már nem tudtam. Csak néztem, mereven, ahogy a véres tőrt megtörli, elteszi, majd szárnyának csapkodásaival felemelkedik. Teste még mindig ragyogott. Végül egy lett a fent ragyogó csillagokkal. Minden, mit hagyott nekem ezért, a seb volt. Az a seb, ami az életemet is elvette.
A semmi közepén ébredtem. Legalábbis azt gondoltam először. Mielőtt kinyitottam volna a szemem, megpróbáltam a testemet behatárolni. Ahogy tisztult a tudatom, úgy kezdett el egyre jobban sajogni minden egyes porcikám. Csak ekkor vettem észre, milyen idétlen pozícióban fekszem a földön. A lábamon csizma, valami farmer, egy vékony pulóver, és a kabátom.
Képtelen voltam rendes, mély levegőt venni, ugyanis minden mozdulat után a fájdalom ismét belenyilallt a hasfalamba. Bal kezemmel segítettem magam, hogy fel tudjak állni, közben szemem körbefuttattam a terepen. Egy park kellős közepén térdeltem. A parkot házak vették körbe, és több út is vezetett kifelé. A lámpákra égők voltak tekerve, tipikus karácsonyi lázban égő kisvároshoz méltóan. Ahogyan a szemem és testem kezdte megszokni maga körül a külvilágot, éreztem, hogy fázok. Összehúztam magamon a fekete kabátot, melyre bársonyos porként ült le a friss hó. Hó borította a parkot, a házak tetejét, és még mindig szállingózott. Ahogy felnéztem a sötét égre, pár magányos hópihe hullott a szemembe.
Gőzöm nem volt arról, hogy hol vagyok - mégis, mintha már milliószor jártam volna azon a helyen. Talán ez volt az oka annak, hogy a félelmem és ijedtségem kicsit alábbhagyott, kíváncsiságommal ellentétben. Reszkettem. Éreztem, hogy mennem kell, de nem éreztem, hogy hová. Mintha csak egy teszt lennék a világon, aminek nincs joga a tartozáshoz. Még ahhoz sem, hogy valaki utat mutasson neki. Találomra kiválasztottam egy utat a házak között, majd nehéz léptekkel elindultam felé. Csizmám talpa alatt ropogott a hó, lábnyomaim jegyezték meg az utat mögöttem. Orrom és arcom kezdett egyre hidegebb lenni. Már attól is fájt, ha hozzáértem.
Ahogy haladtam, a házakra égők voltak felrakva, karácsony alkalmából; Mikulások, szarvasok, aranyszínű gömbök, millió színes kis pont, hol igényesen, hol igénytelenül. Minden ablakból kiszűrődött a sárga, meleg villany fénye. Milyen jó lehet ott bent ülni, az otthonban! Vajon hol van az enyém? Mikor találok rá? És merre keressem egyáltalán? - mielőtt elkezdhettem volna a választ keresni, elhessegettem a kérdéseket is. Féltem, hogy senki nem tud rájuk felelni, és még a reményem is elvész. Tekintetem elfordítottam a házakról, csak előre néztem, mely legalább annyira bizonytalan volt, mint én magam. Jobb-e az úton megfagynom, mint kényelmesem lefeküdni valahol, és ott várni ki a végét? A felesleges szenvedés gondolata megragadt a fejemben, mint egy aljas parazita, és sehogy sem sikerült kivernem belőle. Megéri-e hiába sétálni, hogy aztán úgy végezzem, ahogyan elkezdtem?
Mintha gondolataimnak köszönhető gyengeségemet akarta volna kihasználni, a szél elkezdett velem szemben fújni, hópelyheket vágva az arcomba; a kettő együtt olyan volt, mintha millió éles karom tépné az arcomat. Megtorpantam, és megfordultam, hogy addig se az arcomat érje a hideg.
,,Ha most feladod, soha nem tudod meg, hogy mi lett volna, ha továbbmész. Nem tudhatod, mi vár az út végén. Elképzelhető, hogy halál - de nem elképzelhető, hogy az élet? Ne felejtsd el; van, aki jobban ért az élethez, mint Te!" - a bennem csendülő ismeretlen hang lángot gyújtott bennem. Azon a helyen, ahol korábban még a fájdalmat éreztem. Összehúztam magamon a kabátot ismét, és a visszaútra néztem. Lábnyomaimat eltüntette a szél, felesleges arra mennem. Szembefordultam ismét a széllel, és nagyot szippantottam a fagyos levegőből, mely úgy áramlott szét a testemben, mintha földöntúli energiát nyertem volna belőle.
A szél annyira erőssé vált, a hóesés meg olyan sűrűvé, hogy nem láttam magam előtt szinte semmit. De már annak sem láttam értelmét, hogy megálljak, és úgy végezzem, hogy meg sem próbáltam jobbra fordítani a sorsomat.
Előttem nem messze újabb fények kezdtek kirajzolódni, ahogy görnyedten haladtam előre, egyre tisztábban láttam világító testeket, és azt, hogy mi is az, ahova elérkeztem. Egy parkba értem ismét. Hasonlított ahhoz, ahonnan elindultam. Úgy éreztem, itt meg kell állnom. Mintha egy csengő szólalt volna meg bennem, melynek remény a neve. Az égők, fények, neonok szinte száz százalékig megegyeztek a másikkal, meg nagyjából az elhelyezkedése is. Középen egy kör, ahol nyáron valószínűleg virágok díszelegnek, most azonban hó födte az egészet. Ekörül egy ösvény, melyből sok másik ágazott el, s a kör alakú ösvényt padok vették körül. Pár kukát még felismertem a hó alatt.
Kezdtem lemondani arról, hogy bármit is találok itt, mikor a süvítő szél mögött fájdalmas szipogás hangja ütötte meg a fülemet. Ijedten kezdtem el forgolódni, vajon nem csak az érzékszerveim játszanak-e velem? Így pillantottam meg valamit... Valamit, ami arra késztetett, hogy ne higgyek a szememnek. A hóban két hófehér szárny ölelt körül egy testet. Tátott szájjal bámultam. Beütöttem volna a fejem? Vagy csak az idő űz velem ilyen mocskos játékot?
Elindultam felé lassan, hogy meggyőződjek arról, látomás-e, vagy valóság, ami előttem van. A szipogás egyre hangosabb és tisztább lett, a látvány pedig már kevésbé olvadt bele a hóba. Egy hölgy ült a hóban, megviselt szárnyaival védve magát a hidegtől. Amint észrevettem, hogy ez maga a valóság, futásra váltottam, és leguggoltam elé. Vállára akartam tenni a kezem, s megkérdezni, hogy mit keres itt, de amint lehajoltam hozzá, ijedten ugrott egyet, s félelemmel tele szemeit rám emelte, melyből úgy ömlöttek a könnyek, mint a nyári zápor. Megtorpantam én is, s csak lassan guggoltam le elé. Teste borzasztóan reszketett. Jobb kezemet felemeltem, nyugodtan, jelezve, hogy nem bántani akarom.
Szeméből eltűnt a félelem, de bánata és bizalmatlansága nem. Nem vette le rólam a szemét, és én sem róla. Visszaült arra a helyre, ahonnan felpattant, de fehér szárnyaival ezúttal nem takarta be magát annyira. Fehér ujjatlan felső volt rajta, több helyen kiszakadva, valamint egy fehér rövidnadrág. Haja fekete volt, és szemei is. Annyi mindent olvashat ki belőle egy ember, hogy egy élet is kevés lenne elmesélni. Rámosolyogtam, közben lassan elkezdtem közeledni hozzá guggolva. Nem fordult el, meg sem próbált menekülni. Elég közel voltam hozzá ahhoz, hogy gond nélkül megérintsem. Jobb kezem lassan elkezdtem kinyújtani felé, közben könnyesen, szipogva, mereven bámult a szemembe, kicsit értetlenül. Mintha azt mondta volna, hogy akár meg is ölhetem; nincs vesztenivalója.
Kezem a vállára tettem. Akkor éreztem csak igazán, mennyire reszket. Mintha megijedt volna érintésemtől, odakapta a tekintetét. Lassan, kezét az én kezemre csúsztatta, és újra a szemembe nézett, könnyes, ámbár hálás mosollyal a szemében. Kicsit közelebb csúszott, és teljesen szembefordult velem. Megfogta a vállán lévő kezem, és lassan a hasára tette. Ahogy hozzáértem a tenyeremmel, el akartam kapni onnan, és elrohanni az ijedtségtől. Mély vágás helyezkedett el rajta; pont ott, ahol én éreztem a fájdalmat, tapintásától pedig újra belenyilallt a kín. Kérdőn néztem rá, de ő nem válaszolt. Mintha elég lett volna neki az, hogy a hideg kezem nyugtatja a sebet, hiába volt az olyan mély, hogy egy orvos menthetetlennek nevezte volna.
Ahogy egymást bámultuk, mintha beszélgettünk volna. Szinte hallottam a kérdését a fejemben; Akarsz segíteni?
Feleltem, hogy igen, szeretnék.
Biztosan? Ezt szeretnéd?
Biztosan. Ezt szeretném.
A gondolat, hogy segíthetek neki, mintha a fájdalmamat örömmé varázsolta volna, mely szétáradt az egész testemben. Gyönyörű mosolyával az angyalom pedig mintha a hideget is távol tartotta volna tőlünk. Könnyei szinte teljesen eltűntek.
Tenyerem alatt éreztem, hogy a sebe egyre kisebb lesz, ő pedig egyre erősebb. Gyenge, remegő szárnya újra kifehéredett, teste pedig fényleni kezdett. Még nem tűnt el teljesen a sebe, kezem rajta hagytam. Közben egyik kezét a vállamra tette, s lágyan simogatni kezdte. Közelebb ült hozzám. Olyan közel, hogy arcunk majdnem összeért. Ekkor éreztem, hogy a sebe a kezem alatt teljesen eltűnt.
Vele párhuzamosan pedig éles fájdalmat az enyém helyén. El akartam venni kezemet a testéről, de csak annyi tellett tőlem, hogy a derekához csúsztattam. Lenéztem. Bal keze a jobb vállamon. Jobb kezében tőr. A tőr pedig a pontban, ahol a fájdalmat éreztem.
Testemből folyamatosan tűnt el a tartás, kezem lecsúszott róla a hóba, s kezdtem hanyatt dőlni, ő pedig lágyan segített nekem ebben. Mint egy törékeny vázát, úgy döntött le. Szemeimet az övébe fúrtam kérdőn, de nem mondott semmit, csak mosolygott. Teljesen a földön voltam, s már mozogni sem volt erőm. Éreztem, hogy egy darabig még ébren tudok maradni. Odahajolt az arcomhoz; egy csókot hagyott rajta. Leült mellém, még egy darabig nézni akartam.
Fázom. Nyögte a lelkem, reménykedve abban, hogy meghallja. Arcán szomorú mosoly terült végig, de nem reagált rá máshogy.
Fáj! Utolsó üvöltésre még összeszedte a lelkem az erejét. Teste megremegett, s egy utolsó könnycseppet még hullajtott mellém a hóba. Kezét a tőr markolatára csúsztatta, majd lassan kihúzta belőlem. Ordítani akartam, de már nem tudtam. Csak néztem, mereven, ahogy a véres tőrt megtörli, elteszi, majd szárnyának csapkodásaival felemelkedik. Teste még mindig ragyogott. Végül egy lett a fent ragyogó csillagokkal. Minden, mit hagyott nekem ezért, a seb volt. Az a seb, ami az életemet is elvette.
A semmi közepén ébredtem. Legalábbis azt gondoltam először. Mielőtt kinyitottam volna a szemem, megpróbáltam a testemet behatárolni. Ahogy tisztult a tudatom, úgy kezdett el egyre jobban sajogni minden egyes porcikám. Csak ekkor vettem észre, milyen idétlen pozícióban fekszem a földön. A lábamon csizma, valami farmer, egy vékony pulóver, és a kabátom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése